Halálos iramban 8 (The Fate of the Furious)

Mit várhatunk egy eredetileg az illegális autóversenyek világában játszódó sorozattól, ami már a nyolcadik résznél tart? Egy világuralmi terveket szövögető tophackert (Charlize Theron). A családja ellen forduló Dominic Toretto-t (Vin Diesel). Egy kemény csajt (Michelle Rodriguez), aki nem hisz ebben a pálfordulásban. A pandúrból rablóvá avanzsált Hobbs ügynököt (Dwayne Johnson). Két komikus mellékalakot (Chris "Ludacris" Briges és Tyrese Gibson) és a hozzájuk tartozó jó csajt (Nathalie Emmanuelle). Valamint egy korábbi ellenfelet (Jason Statham), akivel a csapat kénytelen összefogni. Ja, és nyomokban illegális autóversenyzést.

Komolyan, a The Fate of the Furious már tényleg olyan, mint egy Jackie Chan-film: a hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb akciójelenetek között csak helykitöltőként gördül előre az amúgy senkit sem érdeklő történet. Ha ezt a tényt nem negatívumként éljük meg, jól fogunk szórakozni.

De a rend kedvéért menjünk végig azokon a vázlatpontokon:

1. A tophacker. Charlize Theron elképesztően dögös még ezzel az idétlen szörfös-raszta-póthajjal is. Ráadásul van annyira jó színész, hogy hiteles legyen a karakterben, még ha az ember kizártnak tartja is, hogy egy ilyen piszok jó nő ennyire értsen a számítógépekhez. De, hogy mi a célja? Ellop egy EMP-t, hogy aztán ellopjon egy atom-tengeralattjárót, hogy aztán felelősségre vonhassa a nagyhatalmakat? Á, tökmindegy, szóval világuralmi tervek, mondom én, minden más csak felesleges szócséplés.

2. Dom a családja ellen fordul. Egy fél perces zsarolási jelenet, és az ahhoz kapcsolódó, gyakorlatilag a cilinderből előrángatott, szappanoperába illő fordulat. Ennyi kell hozzá, és nem több. Borzasztóan banális, Vin Diesel pedig nem elég jó színész ahhoz, hogy hitelessé tegye, amit azzal próbál (sikertelenül) kompenzálni, hogy rém komolyan veszi. Hagyjuk is inkább.

3. A csaja nem hisz a dologban. Michelle Rodriguez szintén nem elég jó színész ehhez, szóval azt teszi, amit tud, azaz rettentően ráncolja a homlokát, tördeli a kezét, és ismételgeti a nyilvánvalót: "ez a Dom nem az, akit mi ismerünk".

4. Hobbs ügynök két résszel ezelőtt még ledózerolt volna egy fél várost, csak, hogy elkaphassa a bandát, de mostanra, ha akad valami elintéznivaló ügye, simán csak rácsörög országos cimborájára, akivel ugyanabban az atlétatrikó-nagykerben van törzsvásárlói kártyájuk. Családtag lett, ennyi. Ezért is nyomul bőrmellényben, meg láncos farmergatyóban.

5. A két komikus mellékalak. Ha valami, hát Tej és Roman karaktere eddig is működőképes volt, és most is az. Egyfolytában megy az egymásnak-beszólogatás, idézhető egysorosok egész garmadáját zúdítják ránk. Ők a biztos pont, akiken mindig lehet röhögni. Nagy kár, hogy Nathalie Emmanuel tényleg csak a hozzájuk tartozó biodíszlet funkcióját tölti be. Kellett a két vicces srác mellé egy jó csaj, akiért időnként szőrmentén versenghetnek. Szegény lány erre van kárhoztatva, és nem is tud kilépni a skatulyából.

6. A korábbi ellenfél, akivel most lepacsizunk. Unásig ismert klisé, de mivel maga a sorozat sem az eredetiségéről híres, ezen már meg sem lepődünk. Mint, ahogy a karakterhez kapcsolódó fordulaton sem, pláne, ha a film kezdő képsorain figyeljük a stáblistát. Viszont mindenképpen megemlíteném, hogy a Statham és Johnson között lezajló szájkarate a The Fate of the Furious egyik telitalálata. Fantáziadús sértésekkel osztják ki egymást, a szinkron itt kifejezetten elemében van, egyetlen kivétellel. A Johnson szájából elhangzó "elverlek, mint a kétfenekű dobot" számomra totál erőltetett fordításnak hatott (még akkor is, ha az eredeti "I will beat you like a Cherokee drum" a hazai nézőknek semmit sem jelent), de amúgy ugyanaz elmondható róluk, mint ami a Ludacris-Gibson párosról, azaz 100%-ig működőképes.

Már a hatodik résznél az jutott eszembe, hogy a fenébe fogják ezt überelni a következőben? Aztán a hetedikben jött a felhőkarcolós, meg a repülőgépes-ejtőernyős jelenet. Akkor azt gondoltam, ezt már tényleg nem lehet felülmúlni, de mint kiderült, tévedtem. A kubai autóverseny már eleve jó alapozás, a parkolóházból hulló kocsik még rátesznek egy lapáttal, és ha még az sem lenne elég, akkor a fináléban ott egy tengeralattjáró. Hihetetlen? Igen. Lehetetlen? Igen. De mégis itt van. És már bele sem merek gondolni, mit hoznak nekünk a nyilvánvalóan elkészülő következő részben. Olyan ez, mintha egy gyerek a játékautóit zúzná ripityára, csak épp felnőtt emberekről beszélünk, és igazi autókról. Már korábban is csak nagy jóindulattal lehetett komolyan venni, vagy azzal se, de mostanra inkább hagyjuk az agyunkat a mozitermen kívül. Én még mindig a könnyedséget látom rajta, annak ellenére is, hogy azokban a jelenetekben, amelyekben a sztorinak kellene előbbre gördülnie, borzasztóan leül a ritmus. Amíg ez nem válik izzadtságszagúvá, amíg nem akarnak direkt rálicitálni az előzményekre, addig szívesen nézem, a hibáin pedig majd csak túllendülök valahogy. Szombat esti agydurrantás ez, így is kell kezelni.