Whiplash

Hiába vagy tehetséges, ha nem gyakorolsz minden nap, de gyakorolhatsz, amennyire csak tőled telik, ha nincs tehetséged. Mindenképp túl kell lépned önmagadon, hogy igazán nagy művésszé válhass.

Andrew Neiman (Miles Teller) autodidakta módon tanult meg dobolni, de rendkívül tehetséges. 19 éves, a Shaffer Konzervatóriumba jár, híres zenész akar lenni, és ezért mindent meg is tesz. De, hogy mennyire nincs tisztában a saját korlátaival, arra csak akkor döbben rá, amikor az iskola legjobb tanára, Terence Fletcher (J.K. Simmons) a szárnyai alá veszi. A tanár tudja, hogy egy csiszolatlan gyémántra lelt, és semmilyen eszköztől (legyen az mentális, vagy akár fizikai fenyítés) sem riad vissza annak érdekében, hogy a fiúból kihozza a maximumot.

A Whiplash egy igazi energiabomba, és én pont az ilyenekért szeretem a filmeket. Bekúszik a bőröd alá, zsigerig hatol, és folyamatos adrenalinlöketekkel bombázza a testedet. Egyszerűen elképesztő, szinte kézzel tapintható a feszültség.

Igazából kötődik a filmhez egy személyes élményem, ami talán jobban érzékelteti, hogy miről beszélek. Sosem felejtem el ugyanis a napot, amikor utoljára láttam Borlai Gergőt egy jazztrióban dobolni: egy fantasztikus szólót játszott éppen, lehunyta a szemét, szakadt róla a víz, az izzadtságtól lecsúszott az orráról a szemüveg, és látszott rajta, hogy csak testben van itt, az agya - ki tudja hányfelé osztva éppen - csak és kizárólag a zenére koncentrált, minden érzelem egyszerre volt jelen az arcán, és még azt sem vette észre, hogy (gondolom, a heves rezonanciától) az egyik hangfal a zenekar és a közönség közti részre zuhant. A technikusok visszatették a hangfalat, Gergő befejezte a szólót, és ahogy visszatért a testébe, pár pillanatig mintha azt sem tudta volna, hol van éppen, csak utána kezdte el keresni, hogy hol is van a szemüvege. Mi pedig részesei lehettünk egy egyedülálló élménynek, egyúttal bepillantást nyerhettünk magába az alkotási folyamatba, amikor a zenész a külvilágot teljesen kizárja, és semmi más nem számít neki, csak a zene.

Ilyen jelenet ugyan nincs a filmben, az viszont igen, hogy mi mindent képes feláldozni valaki a tanulás oltárán.

A két főszereplő fantasztikusan játszik. Simmonst eddig is kedveltem, és tudtam, hogy jó színész, de amit itt művel, arra nehéz jelzőket találni. Mert ez maga a nagybetűs színészet. Előre megmondom: nincs ember, aki ne gyűlölné meg Fletchert, gyakorlatilag már az első pillanattól, de mégis tiszteletet ébreszt a maximalizmusa, a profizmusa, és az a tulajdonsága, hogy a célt, ami a szeme előtt lebeg, mindenáron elérje. Ha ehhez az kell, hogy leüvöltse a fejedet, vagy felpofozzon, vagy addig hajszoljon, amíg már a saját véredben és izzadtságodban fürdesz, hát legyen. A naggyá válásnak ára van, ő tudja ezt, és minden fillért be is hajt rajtad.

Úgy tudom, mindkettejüknek - Simmonsnak és Tellernek is - van zenei előképzettsége, de utóbbinak sokkal jobban föl kellett készülnie a filmre, és ez annyira látszik a vásznon, hogy ami verejték és vér a dobfelszerelésre kerül, az szinte kivétel nélkül az övé. Mert így megy ez: addig gyakorol, amíg véresre nem dörzsöli a dobverő a kezét. Ez kell ahhoz, hogy túllépjen önmaga korlátain, hogy ha gyors játékra van szükség, akkor olyan gyorsan tudjon játszani, amennyire csak fizikailag képes rá. És én nagyon remélem, hogy nem tűnik el a srác a süllyesztőben, mert megérdemelne még jónéhány ilyen kaliberű szerepet. Fiatal kora ellenére (27 volt a forgatás alatt, de, ha nem nézek utána, nem hinném el) tényleg elképesztő tehetségről tesz tanúbizonyságot.

Annyira a film hatása alá kerültem, hogy csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni, de azt hiszem, ez nem csak ennek köszönhető, hanem annak is, hogy tényleg ennyire jó. Csodálatos a fényképezés, ami nem meglepő annak fényében, hogy a rendezőnek (aki egyben a forgatókönyvet is írta) szintén van zenei múltja. Pontosan tudja, hogyan kell úgy filmezni egy zenekart, hogy az jól nézzen ki a vásznon, és a film ritmusára sem lehet egy minimális panaszunk se; tökéletes arányérzékkel pont ott és pont úgy fejezi be a történetet, ahol és ahogy azt kell.

Ugyanúgy szólhatna ez a film bármilyen más zenei műfajról, szóval nem kell hozzá szeretni a jazzt, de én így is, úgy is maximálisan csak ajánlani tudom, ha valami egyedülálló élményre vágytok. Megkockáztatom: ehhez foghatót, keveset láttatok.