Agymanók (Inside Out)

Riley, a 11 éves kislány Minesotában él szüleivel. Alapvetően vidám természet, de az élete egycsapásra megváltozik, amikor édesapja munkája miatt San Francisco-ba költöznek. A kislány mindennapjait az öt alapvető érzelem határozza meg: Derű, Bánat, Majré, Undor, Harag. Az öt érzelem a Riley agyában lévő Fejhadiszállásról irányítja a kislány hangulatát, de egy véletlen következtében Derű és Bánat kikerülnek ebből a központból, és elvesznek Riley tudatában. Velük együtt viszont a boldog emlékek is elvesznek, és ha nem jutnak vissza a Fejhadiszállásra, a kislány agyában eluralkodik a káosz.

Ez a Pixar eddigi legfelnőttebb mesefilmje, és ezt a lehető legpozitívabb értelemben mondom. Az utóbbi időkben szinte csak folytatások kerültek ki a stúdióból, mintha azzal, hogy felvásárolta őket a Disney, kiveszett volna belőlük a kreativitás. Nem tudom, ez utóbbiaknak tényleg van-e közük egymáshoz, az viszont biztos, hogy ami az elmúlt években hiányzott, az itt van most ebben az egy filmben. És még egy kicsit több is.

A végeredményt pedig csak dicsérni tudom. Egyrészt, mert rettenetesen aranyos, és könnyen befogadható egy bizonyos kor fölött (6-os karikával adják), közben viszont olyan, mintha meg akarná fordítani az animációs filmek trendjét: nem a felnőttek viszik el rá a gyerekeket, hanem a gyerekek a felnőtteket. Mert olyan mélysége, és mondanivalója van, amit eddig nem igazán láthattunk.

Az egyik nagy kedvencem a Pixartól a Fel!, és nem csak a története, meg a kutyák miatt, hanem azért a kb. öt percért a film elején, amikor szavak nélkül, csak képekkel elmesélnek egy egész élettörténetet. Ha láttátok, biztos tudjátok, miről beszélek, ha pedig nem, akkor sürgősen pótoljátok, érdemes. Akkor meglepődtem, hogy egy ennyire felnőtt témát hogy lehet ilyen fantasztikusan beleilleszteni egy mesébe, most meg itt van egy olyan animációs film, amiben emlékekről, hosszú- és rövidtávú memóriáról, tudatalattiról meg hasonlókról van szó. Mindezt pedig olyan fokú kreativitással tálalva, hogy szerintem bátran állíthatom, hogy sokadik nézésre is nyújt majd újdonságot. És ez nem csak a kisebb-nagyobb gegekre vonatkozik.

Apropó gegek: nagyon érdemes figyelni, mert szinkronos kópia lévén mindent lefordítottak. Újság-szalagcímeket (Harag sokszor olvas Riley-ról szóló napilapot, azok nagyon jópofán reflektálnak az adott történésekre), figyelmeztető feliratokat, mindent.

És, ha a rengeteg helyzet- vagy jellemkomikum nem lenne elég, ott van még az érzelmi hullámvasút. Igen, lehet, hogy néha túlzásba esnek, esetleg direkt rájátszanak, de egy érzelmekről szóló történetbe szerintem ez kell, így volt ez jó. Mert a Pixar megmutatta, hogy nem csak, hogy minden érzelmünk külön egyéniség, hanem még nekik is vannak érzelmeik. Ez kicsit most így leírva furán hangzik, tudom, de majd meglátjátok, és megértitek.

Mert megnézitek, mert meg kell néznetek. És amit láttok majd, az egész egyszerűen káprázatos. Tudom, hogy 2015-ben már nem igazán meglepő, ha egy animációs film így néz ki, ahogy ez, de én akárhányszor ilyesmit látok, előjön belőlem a gyerek, és csak tátott szájjal bámulok, annyira gyönyörű képeket varázsoltak a vászonra.

A szinkron remek, de ebben szintén nincs nagy meglepetés, meséket mindig is jól szinkronizáltunk. A címferdítés, azt hiszem, inkább a cukiság-faktorra ment rá, semmint a többértelműségre, mint az eredeti, de ez legyen a legnagyobb baja.

Amikor megnéztem az előzetest, látszott rajta, hogy aranyos, és abban a két percben vicces is volt, de nem tudtam, hogy működhetne-e másfél órában is. Amit viszont végül kaptam, az minden várakozásomat felülmúlta. A Pixar meg, ha így folytatja, megbocsátok nekik minden izzadtságszagú, fantáziátlan csak-a-pénzért második meg harmadik részt. Ilyet. Még ilyet.