Dredd

Mega City One egy fallal körülvett, 800 milliós nagyváros egy ismeretlen világégés után, amelyben az emberek hatalmas épülettömbökben zsúfolódnak össze. Az egyik leghírhedtebb ilyen blokk a Peach Trees, 75 ezer bejegyzett lakossal. Itt a legmagasabb a bűnözési ráta, és itt üti fel a fejét a legújabb drog, a Slo-Mo, amely annyira lelassítja az érzékelést, mintha megállna az idő. Egy brutális drogkartell terjeszti, amelynek vezetője, Ma-Ma (Lena Headey) maga is függő, de emellett komplett pszichopata, akinek az erőszak a védjegye: mindegy, mi az, csak minél kegyetlenebb legyen, akkor használ csak igazán az elrettentő célzat. Legújabb rémtette egy hármasgyilkosság; a rivális bandatagokat dobatta ki az épületblokk 200. emeletéről. Ehhez az esethez érkezik a helyszínre Dredd bíró (Karl Urban álla) és a mellé beosztott újonc (Olivia Thirlby). Azzal viszont nem számoltak, hogy Ma-Ma lezáratja az épületet, és rájuk szabadítja az összes emberét.

Kis költségvetésű látványmészárszék, ami az egyetlen helyszín ellenére is klasszissal képregényhűbb, mint az 1995-ös Stallone-féle változat.

Ha erről a filmről beszéltem eddig bárkinek, olyan kifejezéseket és szóösszetételeket használtam, mint a "rétegfilm", a "csak a műfaj rajongóinak", vagy a "bűnös élvezet", és ez most sem lesz másként. Mert mit várhatunk el egy olyan mozitól, amiben három, forgócsövű géppuskával letarolják az épület szinte egy teljes emeletét? Pontosan: a fentebb említett szóösszetételeket.

Szóval kezdjük is a pozitívumokkal:

Karl Urban álla számomra a tökéletes Dredd. Azért hangsúlyozom ki ennyire az állát, mert a fickó arcából gyakorlatilag ennyi látszik, meg a folyton keményen lebiggyesztett szája, és ez így is van jól. Dredd a képregényben sem vette le soha a sisakját, viszont Urban az állával is képes velünk elhitetni, amit kell. Kemény, fegyelmezett, szilárd elvű, igazi végrehajtó, aki nem hezitál, és nem ismer kegyelmet a bűnözőkkel szemben.

És ehhez kapcsolódóan mindenképp ki kell emelnem, hogy a filmből csak úgy árad a tesztoszteron. A régi, old school akciófilmeket idézi, amikben a főhős tokostól robbantja be az ajtót, leabálja a rosszarcokat, majd benyög egy büntető egysorost a fogai közt. De attól, hogy ilyen, közben még mer modern is lenni.

A dizájn nagyon rendben van. A költségvetés szűkös volta miatt Mega City One-ból ugyan nem látunk sokat, és az igazat megvallva, a hatalmas épülettömböket leszámítva nem kelti egy tényleg zsúfolt megapolisz érzetét, de fogadjuk el, hogy ennyi jött ki a büdzséből, mégpedig azért, mert az apróbb részletekre (amik az egyetlen helyszín miatt úgyis hangsúlyosabbak), nagyon ügyeltek. A bírák ruházata funkcionális, semmi csiricsáré aranydíszek, meg feleslegesen lógó biszbaszok, csak egy olyan protektoros ruha, ami azért engedi a szabad mozgást. Mindez poros, koszos, ütött-kopott, agyonhorzsolt, egyszóval használtnak tűnik. Nagy különbség, egyúttal jelentős előrelépés az elődhöz képest. És ugyanez vonatkozik a bírák által használt kézifegyverre is. Az persze még mindig hihetetlen, hogyan zsúfoltak bele ennyi változatos lövedéktípust egyetlen tárba, de mivel ez mégis csak egy képregény adaptáció, ezen sem érdemes fennakadni.

Nem finomkodnak az erőszak terén, sőt. Ami a vért illeti, persze itt is van az a gagyi fajta, amelyik porzik, és amit én annyira utálok, de bőven van loccsanó is. Kár, hogy mindkettő CGI, és eléggé látszik is, hogy az. Cserébe viszont van néhány bullet time akciójelenet is, és mind igen látványos, ráadásul kvázi funkciója van, hiszen a legtöbbje a Slo-Mo drog hatásához kapcsolódik.

És hát Lena Headey. Kedvelem a karakterét a GoT-ban is, de itt maga a megtestesül pszichopata. Szétszabdalt arc, a drogtól szétcseszett fogsor, egészségtelen bőr, és közben mégis van benne valami dögös. Kevés olyan színésznő van, aki ezt így tudja tálalni.

De sajnos nem kevés negatívum is akad:

Wood Harris alakítja azt a dílert, akit Dreddék lekapcsolnak, és aki miatt az egész helyzet úgy alakul, ahogy. Ebben még nem is vall kudarcot, ahol elvérzik, az az, hogy ő elméletileg aznap reggel megnyúzott három embert, majd kivágta őket a 200. emeletről. Na és ez az, amitől iszonyú messze van. Egyszerűen képtelenség elhinni neki, és ez nagy baj, mert egy karizmatikusabb színésszel százszor hitelesebb lenne az egész.

Dredd motorja is rettentő béna. Maga a vas még nem lenne rossz, de azok a borzasztó idomok rajta; egész egyszerűen komolyanvehetetlen. Ordít róla az olcsóság, hogy úgy mondjam. Kötelező kellék, meg kellett csinálniuk, csak épp pénz nem volt rá. Viszont legalább nem is kap sok képernyőidőt.

Az egyetlen helyszín kicsit rányomja a bélyegét az egész filmre. A történet amúgy is egy söröskupak bonyolultságával rendelkezik, de azzal, hogy bezárjuk Dreddet és az újoncot egy épületbe, és rájuk engedünk saccperkábé 100 embert, azzal gyakorlatilag egy videojátékká degradáljuk a sztorit. A főhős megy, lövi, aki szembe jön, tovább megy, szintet lép, a következő emeleten megint lelő valakiket, míg aztán egyszer csak elér a legfelső szintre, ahol már várja a bossmonsta. Persze Dredd nem lenne önmaga, ha azzal is sokat tökölne, szóval az a megoldás akár egy váratlan fordulatnak is felfogható, de akkor is. Olcsóság, mint már említettem.

Olivia Thirlby amúgy nem rossz, sőt a film végére ő is egész szépen kiforrja magát, de azért lehetne egy-két fokkal kevésbé aranyos. Igen, kivételesen ezt kifogásolom, mert egy ilyen filmben semmi szükség szemcukor-faktorra.

Megbukott a pénztáraknál, de egy szűk réteg már akkor is, és azóta is kiáll mellette. Rated R akciófilm, ami ritka, mint a fehér holló, szóval én már csak ezért is kedvelem. Mert, ha erről a zsánerről van szó, visszatérő vesszőparipám, hogy hatalmas különbség van aközött, amikor csak elsütnek egy fegyvert, és aközött, hogy le is lőnek valakit. Ez nem erőszak-fetisizmus, nem lesz sátor a gatyámban tőle, de nekem egy akciójelenetben ne vágással oldják már meg, hogy lövünk, a fickó meg elesik, miközben piros, és amúgy vérre egyáltalán nem emlékeztető por száll fel a mellkasából. Követelem vissza a régi vérkapszulákat! Fröccsenjen, aminek fröccsennie kell!