Sorozatajánló rovat: Ray Donovan

Ray Donovan (Liev Schreiber) afféle megoldóemberként dolgozik Hollywoodban. Halott prosti mellett ébredsz? Talicskányi kokóval kapott el a rendőr? Hirtelen felindulásból megölted a meleg szeretődet, pedig a világ úgy tudja, heteróbb már nem is lehetnél? Emberünket ilyen és ehhez hasonló problémákkal keresik meg a híres és gazdag ügyfelek, ő pedig mindig mindent elsimít. Mellékesen ugyan minden kompromittáló anyagot félretesz későbbi felhasználás céljából, de ugye sosem lehet tudni, kitől, mikor kell szívességet kérni. És bár egy külső szemlélő a magabiztosság mintaképének nézheti Rayt, azért az ő magánélete sem fenékig tejfel: keményen piál, amikor csak lehet, megcsalja a feleségét (Paula Malcomson) - nem, mintha nem szeretné az asszonyt, csak képtelen a cerkáját a gatyájában tartani -, a kamaszgyerekei rendszeresen zűrbe kerülnek a suliban, a bátyja, Terry (Eddie Marsan) Parkinson-kórban szenved a bokszoló múltja miatt, az öccse, Bunchy (Dash Mihok) pedig nem tud egyetlen normális emberi kapcsolatot sem kialakítani, mert egy pedofil pap molesztálta gyerekkorában. És, ha ez nem lenne elég, piti bűnöző apja, Mickey (Jon Voight) épp most szabadul a sittről, pedig az egész család a háta közepére se kívánja.

Alapvetően két okból nézek filmeket és sorozatokat, és mindkét ok a szórakoztatás. Egyfelől remek kikapcsolódás, valami könnyed témával, meg egy rakás popcornnal elütni az időt, mert mire az orális fixáció elmúlik, már majdnem el is felejtettem, mit néztem, de közben végig jól érzem magam. Másrészt pedig vannak az olyan sztorik, mint például ez a sorozat is: ezek komolyak, durvák, de azért nézem őket, mert a minőséget nem lehet elvitatni tőlük. A legtöbb ilyen eléggé karakterközpontú, és öröm nézni, ahogy adott színészek megformálják őket. És ezek akkor igazán jók, ha miközben nézi őket az ember, nem a színészt látja, hanem a karaktert magát; akkor hatásosak, ha az a vékony határ a színész és a szerepe közt elmosódik, ha teljesen eggyé válik vele.

Mint, ahogy a tartalomból kiderül, ez a történet messzebb már nem is lehetne a könnyed témaválasztástól, pedig higgyétek el, amit leírtam, az még csak a jéghegy csúcsa. De azt is ugyanúgy elhihetitek, hogy a minőség nagyon magas színvonalon van.

Régóta kedvelem már Liev Schreibert, de azt hiszem, bátran állíthatom, hogy színészként számomra ebben a szerepben teljesedett ki. Ez a hűvös elegancia, ami Ray Donovan sajátja, csak úgy árad belőle, hideg, kőkemény, nem szívesen kerülnénk összetűzésbe vele. Schreiber pedig - ahogy szoktam mondani - nem eljátssza Ray Donovant, ő maga az. Pedig, jó, ha összesen három arckifejezést használ. Minimális eszköztár, maximális teljesítmény.

Eddie Marsan-ra először a Guy Ritchie-féle Sherlock Holmesban figyeltem föl. Nyilván láttam már azelőtt is valamiben, mert elég jellegzetes arca van, de abban biztos vagyok, hogy az említett film és a sorozat között nem rémlik semmiből, mert amikor itt megláttam, egyből arra gondoltam: úristen, de messze van a két karakter egymástól. Egyszerűen elképesztő, mit visz végbe a fickó Terry szerepét játszva. Minden pillanatért megdolgozik, és minden elfojtott érzelme, a múlt kínzó lelki fájdalmai, és a jelen fizikai kínja mind ott van az arcán. Egyszerűen fantasztikus.

Ahogy Dash Mihok is, csak másképpen. Ő az elnyomott legkisebb testvér, akit mindenki ostobának tart, és ugyan tényleg nem pörög gyorsan az agya, és már-már gyermekien naiv, amikor időnként megnyílik, feltartóztathatatlanul törnek fel belőle az érzések.

Jon Voight Mickey Donovan-je az abszolút kedvenc karakterem a sorozatban. Az öreg hatalmas figura, és hihetetlenül jó színész, ebben a szerepben pedig szó szerint lubickol. Mickey az a fajta többrétegű karakter, aki időnként sajnáltatja magát, viszont nagyon könnyen elszórakoztat szinte bárkit, de minden gond nélkül ott hagyja akár a saját fiát is a bajban, ha érzi, hogy forró lesz a lába alatt a talaj. Igazi kétszínű simlis, aki soha nem fog megváltozni.

Eleinte még van a sztoriban némi insider-vonal is, mert főleg hollywoodi celebek szennyesét mossa tisztára Ray barátunk, de aztán ezt fokozatosan leépítik az alkotók. Az ügyek maradnak, csak az ügyfelek változnak meg, ahogy fő(anti)hősünk egyre mélyebbre merül a problémákban.

Ha szeretnétek valami igazán minőségi sorozatot nézni, ami eléggé megköveteli magának a figyelmet, durva, ugyanakkor rendkívül szórakoztató, ezt mindenképpen ajánlom. Szokás szerint eredeti nyelven, a szinkron ezen csak ront.