Sokadszorra döbbenek rá (tényleg ideje lenne már tudatosítani végre valahára), hogy a multiplex-faktor sokban befolyásolhatja az egyszeri filmrajongót (azaz jómagamat) az adott ajánló megírásában. Nagyobb a vászon, teltebb a hang, komplexebb az élmény, és ez hajlamos bennem elnyomni a racionalitást.
Már a The Hunger Games utolsó részének első feléhez írt blogposztban is kifogásoltam, hogy ezzel a kettészedéssel (amellett, hogy újra legombolnak rólunk egy mozijegynyi összeget) az alkotók kvázi elvárják, hogy mindenki emlékezzen a cselekményre egy év távlatából, vagy, ha ez nem megy, nézze meg mindenki újra az előző részt. Nálam az ilyesmi néha bekapcsol egy hardcore-üzemmódot, mert hát miért is kellene megállnunk egyetlen résznél? Nézzük meg mindjárt az összeset! Végül is csak 3*2 óráról van szó, nem olyan sok az (a precizitás végett, sorrendben: 142, 146, és 123 perc).
Segített ez valamelyest most taglalt filmünk befogadásában? Nos a történet ok-okozati összefüggéseinek megértése szempontjából mindenképp. De jobb lett ettől a film? Hát nem. Mert, ha egyetlen jelzővel kellene illetnem az utolsó etapot, azt mondanám: feleslegesen túlnyújtott. Egyszerűen nincs annyi esemény a két részben együttvéve, hogy indokolná az újabb bő két órát.
A Mockingjay - Part 2 tartalma ugyanis egy mondatban összefoglalható: Katniss (Jennifer Lawrence), a 13. körzet néhány tagjával megpróbálja megölni Snow elnököt (Donald Sutherland).
Utólagosan elnézést a hosszú bevezetőért, és elnézést a sztori leegyszerűsítéséért is, de a felháborodás ezt hozza ki belőlem. Ugyanis a két rész simán elmesélhető lett volna mondjuk kb. 160 percben, és akkor nem lennének benne olyan jelenetek, amikről így messziről virít, hogy csak azért léteznek, hogy kitöltsék a játékidőt. Egyúttal visszautalnék a legelső bekezdésre, mert, ha sűrűbb lenne a cselekmény, kevésbé is figyeltem volna fel a hibákra.
Már a korábbi posztban is említettem, hogy ez semmi másról nem szól, csak a pénzszerzésről. Persze mondhatjátok, hogy én vagyok a hülye, hogy másodszor is fizettem érte, de a pofátlan lenyúlás ellenére ez még lehetett volna jobb élmény. Grandiózus látvánnyal, epikus befejezéssel simán úgy eljöhetett volna a katarzis, hogy magunk alá piszkítunk, ehelyett inkább kínosan feszengtünk, és elzsibbadtak az ülőgumóink. Dráma, moralizálás, egy tökjelentéktelen szerelmi háromszög (szegény Liam Hemsworth arra van kárhoztatva, hogy kimaxolják vele a friendzone-szintet), és egy-két rövidebb akciójelenettel megszakított felesleges, és néhol teljesen logikátlan időhúzások: ezek jellemzik nagyjából ezt a mozit.
És bár azt mondhatnám, hogy a színészek mentik a menthetőt, de sajnos nem. Ez alól szinte csak Josh Hutcherson a kivétel, mert ugyan nincs túl nagy mozgástere, de képességeihez mérten kiaknázza a lehetőségeket. Jennifer Lawrence-t eddig minden alkalommal dicsértem, de ezúttal őt sem tudom, mert nem úgy tűnt, mintha nagyon megerőltetné magát. Az esetek többségében egyetlen arckifejezést használ, egy sírós jelenettől eltekintve, de az is inkább kínos, mint hiteles: attól egyetlen színész játéka sem lesz jobb, ha sírás közben taknya-nyála egybefolyik. A mellékszereplők szinte mind egydimenziós, papírvékonyra megírt figurák, Katniss csapattagjainak például csak egyetlen név jutott fejenként (hogy ez vezeték- vagy keresztnév, nem derül ki), és gyakorlatilag előre borítékolható, hogy milyen sorrendben fognak meghalni.
Most valószínűleg azt kérdezitek: ennyi negatívum után maradt bármi, ami jó? Igen. A látvány például, ha nem is grandiózus, a kivitelezésbe belekötni nemigen tudnék. Az akciójelenetek mind remekül sikerültek, megvan bennük a kellő feszültség, ez utóbbira a városban bujkálás, mint ötlet, még rá is segít. A kamerarángatás még a tűréshatáron innen marad, és inkább kelti azt az érzetet, hogy részesei vagyunk az eseményeknek, semmint, hogy idegesítő lenne, ahogy általában.
És még valami: a fegyverropogás. Nem tudom, hányan szoktatok figyelni erre egy-egy akció közepette, de nekem a halálom, ha a különböző fegyverek hangja ugyanolyanra van keverve. A sterilitás megöli a legjobban kivitelezett akciószcénát is. Nos, itt nem, hogy nem ez a helyzet, de kis túlzással kaliberre pontosan meg lehet különböztetni a teljes fegyverarzenált, és némelyik úgy szól, hogy beszakad az ember dobhártyája. Ha a való életben nem is így sül el egy-egy puska vagy pisztoly, egy filmhez ez akkor is sokat hozzátesz. Ennek ilyennek kell lennie.
Tisztában vagyok vele, hogy az előző posztban látatlanban is ajánlottam a filmet. Utólag belátom, ez hiba volt, de már csak ezért is szerettem volna szeretni. Nincs ínyemre, ha s*gget kell csinálnom a számból, de úgy néz ki, most mégis meg kell tennem. Ez a film ugyanis az általam gyakran emlegetett "nem rossz, de a jó, az nem ilyen" tipikus példája, és emiatt nagy kár érte. Az, hogy csak a Part 1 ismeretében élvezhető (azaz megértési célzattal mindenképp újra kell nézni előtte a korábbi epizódot), az csak egy dolog. Viszont sajnos azt is ki kell jelentenem, hogy ebben a formában nem éri meg a mozijegy árát (pláne nem a parasztvakító 3D-ben). Mint szoktam mondani: százszor inkább ez, mint a csillámvámpírok, de csak otthoni fogyasztásra tudom ajánlani.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.