Egy fiatal punkzenekar egy isten háta mögötti skinhead klubban lép fel, de amikor az egyik klubtag meghal, az egyszerűnek induló koncert véres rémálommá válik.
A másfél órás játékidőhöz képest kicsit lassú ütemben építkező, de végig nagyon feszült atmoszférával operáló, és szó szerint húsba vágó végkifejletbe torkolló, keményvonalas thriller.
"Patrick Stewart skinhead-vezért játszik benne". Ennyit tudtam a filmről előzetesben, és ez az információmorzsa képes volt megvenni kilóra. Egyetlen trailert sem láttam, de utólag azt mondom: nem is volt rá szükség. Nem véletlen, hogy fukarul bántam a tartalomleírással is, mert a hatáshoz, amit a Green Room nálam kiváltott, szerintem kell ez az ismeretlenség; az érzés, hogy nem tudod, mire számíthatsz a következő pillanatban, gyakorlatilag megfizethetetlen. Egy dolog azonban biztos: a film nyers brutalitására nem igazán lehet felkészülni, a korábban említett "húsba vágó" jelzőt tényleg a szó legszorosabb értelmében kell elkönyvelni. Felvetődik persze a kérdés, hogy mennyire van szükség erre a mindent kendőzetlenül bemutató képi világra, mint eszközre, és mikortól fordul öncélúságba? Részemről a válasz az, hogy csupán egyetlen jeleneten éreztem, hogy túlzásba estek, a többi viszont inkább autentikussá teszi az összképet.
És, hogy milyen Patrick Stewart, mint neonáci mozgalmi vezető? Halk szavú, de ennek ellenére elképesztően félelmetes, igazi tekintélyt parancsoló figura. Olyan, amilyennek lennie kell. Na persze nem hinném, hogy bárki másra számított. De sajnos mindenképp szót kell ejteni a film tragikus felhangjáról is, hiszen a zenekar basszusgitárosát alakító Anton Yelchinnek ez az egyik utolsó szerepe. Mindig szomorú érzést hagy maga után, ha egy fiatalon elhunyt tehetséget a halálát követően látok valamiben, mert önkéntelenül is eszembe jut, mi minden válhatott volna belőle. Ebben az alakításban is benne van egy be-nem-teljesített karrier, és ez örömmel vegyes keserűséggel tölti meg a jeleneteit.
Habár a (szerintem szándékosan) zöldes árnyalatúra szűrőzött képi világ remekül van megkomponálva, az atmoszféra pedig olyan feszült és jól adagolt, hogy akár tanítani is lehetne, csak a műfaj elkötelezett rajongóinak tudom ajánlani a Green Roomot, mert az időnként a horrorisztikushoz is közel álló összkép, nem hiszem, hogy nagy tömegeket vonzana. Aki viszont leül elé, annak egyedülálló élményben lesz része. Nem hétköznapi értelemben vett "szórakozás", de nem is látni ilyesmit minden nap.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.