Utazók (Passengers)

Az Avalon űrhajó úton van egy új világ, egy benépesítésre váró gyarmatbolygó felé, fedélzetén 5000 utassal és a legénységgel, akik a 120 évig tartó utazást hibernált állapotban töltik. De mi van akkor, ha két utas felébred 90 évvel az érkezés előtt, és nem képesek újraindítani a hibernációt?

Elég-e az, ha csak szórakoztató egy scifi, és nem mélyíti el a drámai szálakat? Baj-e, ha láthatóan nem is akar több lenni, mint ami: két magányos ember egymásra találása, amihez az űr csak a hátteret adja? Feltétlenül meg kell-e válaszolni a filmben feltett morális kérdéseket, vagy elég, ha két tehetséges színészt látunk, akik ráadásul még rendkívül szép emberpéldányok is?

Ez megint az a már jól ismert helyzet, amikor az ég világon semmit sem láttam előzetesben a Passengers kapcsán, elég volt az az információmorzsa, hogy Jennifer Lawrence és Chris Pratt ott ragad egy űrhajón egy szál magában. Utólag persze belátom, hogy lehetett volna több is a film annál, amit végül kapunk, ha leülünk elé, de ha a cél a kikapcsolódás, akkor megelégedhetünk a látottakkal. Meg is mondom, miért.

Chris Pratt rendkívül szimpatikus srác férfi fickó. Már a Parks and Recreation óta kedvelem, azóta meg szépen ki is pattintotta magát, és az interjúk alapján, amiket láttam vele, úgy tűnik, mintha mindig önmagát adná. Ha úgy vesszük, pont olyan, mintha Jennifer Lawrence férfi alteregója lenne: tehetséges, vicces, laza, jóképű, igazi sztáralkat, csúnya szóval élve tökéletesen eladható Hollywoodban.

Jennifer Lawrence rendkívül szimpatikus lány nő csaj. Már nem emlékszem, miben láttam először, de rögtön megkedveltem. És igen, ebben igen nagy szerepe volt annak, ahogy kinéz. Hiába, na, az a fránya szemcukor-faktor mindig. Azonban a tehetsége is kiütközött, és azért valljuk be: az sem utolsó szempont, hiszen olyan ritkán fordul elő, hogy valakit csak azért szeretnénk látni többször két órán át, mert szép. És ehhez jön még a tény, hogy minden erőlködés nélkül mutat fityiszt a celebtrendeknek és konvencióknak. Olyan, mintha Chris Pratt női megfelelője lenne: tehetséges, vicces, laza, szép, igazi sztáralkat, csúnya szóval élve tökéletesen eladható Hollywoodban.

Éppen ezért, ha ezt a két embert egymás mellé tesszük a vásznon, akár rájuk is bízhatnánk, hogy rögtönözzenek, szerintem az is simán működne. Ha viszont forgatókönyvvel is megtámogatjuk őket, akkor kaphatunk egy olyan filmet, mint a Passengers: egy nem túlságosan elmélyített scifit, ami az első perctől az utolsóig populáris, azaz csúnya szóval élve: eladható. Kritikusan hangzik, tudom, és az is, azonban ez legalább annyira pozitívum is egyben. Csak tessék-lássék válaszolja meg a feltett kérdéseket, éppen hogy csak a felszínt kapargatva, azonban a színészeit hagyja kibontakozni, ezáltal pedig olyan alakításokban lehet részünk, ami végül kevésbé hagy keserű szájízt maga után. Mert mindketten jók. Együtt, és külön-külön is. Lawrence már bizonyított korábban (az eladhatósága miatt egy kissé túl is tolták a szekerét mostanában), Pratt viszont látható könnyedséggel veszi a szerep drámai oldala által felállított akadályokat is.

Megértem azokat, akik azt mondják, hogy felemás film a Passengers, de bennem mégsem maradt nagy hiányérzet. Kicsit döcögősen indult, de a végére teljesen berántott, és még csak nem is azért, mert elsőosztályú a látványvilága. A két szereplő az, aki gondoskodott erről, őket volt öröm nézni. Igen, lehetett volna több, mint ami, de nem ment kárba ez a két óra. Bónuszként pedig kivételesen a női nézők is kapnak néznivalót, hiszen olykor tényleg kell egy filmbe egy funkció nélküli, dramaturgiai férfis*gg.