"Nick: - Szerettelek, de aztán csak manipuláltuk és mérgeztük egymást! Fájdalmat okoztunk.
Amy: - Ilyen a házasság."
És pontosan ilyen képet fest David Fincher is a házasságról egy olyan filmben, aminek minden percét megéri rááldozni. Azt nem tudom, hogy a megtekintése megment vagy szétrombol-e egy válságba jutott kapcsolatot, az viszont biztos, hogy kellő bizonyítékot szolgáltat arra, hogy bármennyire is elfuseráltnak gondoljuk magunkat, vannak nálunk sokkal, de sokkal elfuseráltabbak is. Meg persze van Amy és Nick.
A történetről elég ennyit tudni: Amy (Rosamund Pike) és Nick (Ben Affleck) látszólag tökéletes házasságban élnek, de az ötödik évfordulójuk reggelén a nő eltűnik. A férfi bejelentést tesz a rendőrségen, sajtótájékoztatót tartanak, hatalmas médiafelhajtás kerekedik az ügyből, de Nick egész idő alatt nagyon furcsán viselkedik.
Ennél többet tényleg nem kell tudni, mert higgyétek el, ahol más filmek véget érnének, ez csak ott indul be igazán.
Ben Affleck remek. Szokás őt utálni, de az az igazság, hogy megfelelő szerepben nagyon jól tud játszani, és erre ez az egyik legtökéletesebb példa. Tudom, hogy az évek során elvállalt ő már mindenfélét, de az ilyen szerepei miatt én mégis kedvelem, és most sem okozott csalódást.
Viszont a film egyértelműen Rosamund Pike-é, aki egyszerűen káprázatos. Spoiler nélkül nehéz nyilatkozni az alakításáról, még ha csak érintőlegesen mennék bele, akkor is befolyásohatlná a véleményeteket, úgyhogy elégedjetek meg annyival, hogy tökéletes alakítást nyújt. És gyönyörű.
Fincher mindig is értett a hangulatteremtéshez, gondoljunk itt a korábbi munkáira a teljesség igénye nélkül: Hetedik, Harcosok klubja, Játsz/ma, vagy az én egyik személyes kedvencem, a House of Cards, aminek elkészültében szintén tevékenyen részt vett. Feszültségben most sincs hiány, fantasztikus az atmoszféra. Szinte az első pillanattól berántott a film, és az érzést csak fokozta az aláfestésként használt sound design. Mostanában egyre többször használnak zene helyett egyfajta lüktetést, és ide is nagyon illett, de remélem, nem fogják túlzásba vinni.
Nagyon tetszett az a megoldás, hogy Amy naplóbejegyzéseivel megbontották a lineáris történetvezetést, így ide-oda ugrált a film az időben, figyelni kell, de nem zavaró. Na nem mintha amúgy egy pillanatra is engedné, hogy elkalandozzon a figyelmünk.
Nem tudom, a végkifejlet fényében meg lehet-e még sokszor nézni, ezt majd az idő eldönti. Az viszont biztos, hogy egyszer mindenképpen ajánlott.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.