"Szállj le te is velem a vonatról, és nézzük meg együtt Bécset!"
Így kezdődött minden. Celine (Julie Delpy) és Jesse (Ethan Hawke) egy véletlen folytán beszédbe elegyednek a Bécsbe tartó vonaton. A fiú másnap onnan repülne haza az Államokba, a lány pedig utazna tovább Párizsba. De mivel megvan köztük az azonos hullámhossz, amikor a fenti mondat elhangzik Jesse szájából, a lány nem sokat gondolkodik, hogy eleget tegyen a kérésnek. És így lesznek gazdagabbak egy felejthetetlen éjszakával.
Mi pedig egy jó filmmel.
Rengeteg filmet láttam eddigi életem során, és ezek közül sokért tudok lelkesedni, de nagyon kevés van köztük, ami igazi, mély benyomást tett rám. A Before Sunrise az egyik ilyen kivétel.
Mind a mai napig emlékszem, hogy éppen mentem volna valahová, és amíg az indulásra vártam, kapcsolgattam a tv-t. Az HBO épp ezt adta, én pedig úgy ott ragadtam előtte, hogy el is késtem onnan, ahová mennem kellett (vicces, hogy jobban emlékszem magára a filmre, mint arra, hogy hova tartottam éppen). Még a konkrét jelenetre is emlékszem, ahol bekapcsolódtam (flipperezés egy bécsi kocsmában), és az HBO volt olyan jó akkoriban, hogy többször is leadja ugyanazt, valaki meg volt olyan jó fej, és felvette nekem VHS-re, hogy utólag megnézhessem elölről. Azóta jó néhányszor láttam már, de minden alkalommal ugyanazt az élményt nyújtja: ha listáznom kellene a romantikus filmeket, biztos, hogy a top 10-ben igen előkelő helyen lenne.
Dicsérhetném a színészeket, akik hibátlanul teszik a dolgukat, vagy áradozhatnék a forgatókönyvről, ami olyan remek, hogy saját létét is szinte észrevétlenné teszi, de ugyanúgy említhetném a rendezést, vagy a hibátlan kamerakezelést, a zenei aláfestésről nem is beszélve. De a film legnagyobb erénye az én szememben mégis az őszintesége. Mert pátosz nélkül, tökéletes arányérzékkel hozza ki a maximumot a romantikus filmek megszokott eszközeiből, és soha, egyetlen egyszer sem esik át a ló túloldalára.
"Jesse: - Azért ez fantasztikus...
Celine: - Igen, tényleg gyönyörű.
Jesse: - Mármint úgy értem, hogy...itt az óriáskerék...meg a naplemente...ez olyan, mintha...
Celine: - Arra gondolsz, hogy szeretnél megcsókolni?
Jesse: - Arra...igen..."
Azt szoktam mondani, hogy ez, vagy az nem való mindenkinek, és bolond lennék elvárni, hogy a lelkesedésem rátok is átragadjon, már csak azért is, mert ez a lelkesedés javarészt az elfogultságomból adódik. Nincs ebben a filmben semmi extra, csak két ember másfél órán át beszélget egymással (jóról, rosszról, arról, hogy mit szeretnek, és mit nem, szerelemről, kapcsolatokról, vallásról, életről és halálról, hétköznapi dolgokról), és közben egymásba szeretnek. De nekem meghatározó filmélmény volt, és maximálisan csak ajánlani tudom.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.