Amerikai mesterlövész (American Sniper)

Chris Kyle, az amerikai hadsereg legtöbb igazolt találattal (hivatalosan 160-at erősítettek meg) rendelkező mesterlövésze volt. Négy turnusban szolgált Irakban, minden egyes bevetésen életről vagy halálról kellett döntenie, nem ritkán nők, vagy gyerekek sorsáról. Halálát mégsem ellenséges tűz, hanem egy honfitársa, egy poszt-traumás stressz-szindrómában szenvedő veterán okozta.

Bradley Cooper remekül játszik. Szépen fel is tápolta magát a szerep kedvéért, hihetően hozza a tengerészgyalogost, és hiteles az olyan pillanatokban is, amikor az otthoni környezet ellenére a leghétköznapibb zajra is (mint például egy fűnyíró) felkapja a fejét. Számomra az egyik legjobb jelenet az volt, amikor (már a leszerelése után) tévét néz: a kamera először őt veszi, majd szépen, lassan a háta mögé kerül, és látjuk a készüléket. Mint megvalósítás, hibátlan.

Lehet arról vitatkozni, hogy mennyire propagandafilm. Én nem látom egyértelműnek az állásfoglalást, annak ellenére sem, hogy Eastwood főleg Kyle pozitívumait domborította ki. Azt sem tudnám mondani, hogy a tényt, hogy hány emberrel végzett, szimplán jónak, vagy rossznak állítja be. Többször is elhangzik a filmben, hogy az emberek hősnek tartják a lövészt, de közben meg látjuk Cooper arcát, és látszik, hogy ő nincs erről meggyőződve. Ahogy én látom, ez egy teljesen átlagos film az iraki háborúról, többségében egy bizonyos katona szemszögén át.

Eastwoodra jellemző a lassú történetvezetés, most sincs ez másképp, de jelen esetben soknak éreztem a több, mint két órát. Bizonyos jelenetekben megvan a kellő feszültség, de szerintem most egy kicsit túlnyújtotta, akad néhány üresjárat, és ezek többsége a Kyle feleségét, Taya-t alakító Sienna Miller számlájára írható. Azt nem mondom, hogy nem játszik jól, de sajnos csak a saját korlátain belül.

Viszont ugyanígy éreztem némi kidolgozatlanságot is: van például egy remeknek ígérkező jelenet, amikor Taya felhívja Christ, hogy közölje, megtudta az első gyerekük nemét, de közben Chris konvoja tűzharcba kerül. A férfi elejti a telefont a folyamatos fegyverropogás közepette, a kép ide-oda vált, hol a nőt mutatják, ahogy telefonnal a kezében halálra aggódja magát, hol a harcoló katonákat, aztán vágás, és ezzel nem is foglalkozunk többet. Mintha Eastwood nem tudta volna, hogy hol van a feszültség a csúcsponton, hanem pont előtte hagyta volna abba. A kórházi, "sír a gyerekem"-jelenettel meg nem tudom, mi célja volt. Tőle nem ezt szoktam meg.

Azt nem mondom, hogy nem érte meg, mert nem egy rossz film, de azt gondolom, jobb is lehetett volna. Én minden esetre nem vagyok tőle annyira elalélva, mint az amerikai kritikusok és nézők többsége. Na persze amerikai sem vagyok, ha értitek, hogy értem.