Sorozatajánló rovat: True Detective 2. évad

Ray Velcoro (Colin Farrell): alkohol-, és drogproblémák, gyakori dühkitörések. Ani Bezzerides (Rachel McAdams): alkohol-, és szerencsejáték-függőség. Paul Woodrugh (Taylor Kitsch): alkoholproblémák, latens homoszexualitás. Három zsaru, három különböző körzetből, más-más múlttal, de az ügyek, amiken dolgoznak, végül összeérnek, mint párhuzamosok a végtelenben. Az ügy középpontjában pedig ott van Frank Semyon (Vince Vaughn), az egykori bűnöző, aki legális üzletekkel próbálja biztosítani a jövőjét, de közben be kell látnia, hogy az üzleti életben alkalmazott módszerek nem sokban különböznek a gengszterekéitől. A szálak magas pozíciókig vezetnek, és droggal, prostitúcióval valamint gyilkosságokkal vannak átitatva.

Nem volt zseniális az első etap, sőt a tökéletestől is messze volt, de a kézzel tapintható feszültség, a misztikum, a spiritualizmus, a letaglózó dialógusok és a két főszereplő hihetetlenül erős alakítása olyan kombinációt alkottak, ami mellett nem lehet elmenni szó nélkül.

Ez az antológia viszont elég közepesre sikerült. Ha csak önmagában állna, még nem lenne komoly baj, de az előző évad fényében ez a jó kezdés utáni gyors visszaesés ékes példája.

Azt hittem, majd a rendezésen fog elúszni a dolog, tudniillik az első etapot jegyző Nic Pizzolatto a direktori teendőket olyan embereknek adta át, akik közül a legismertebb talán Justin Lin (négy Halálos Iramban-film rendezője). Erre fel épp a forgatókönyvön vérzik el (ezért viszont egyedül Pizzolatto a felelős). Mert ebben a sztoriban nem volt 8 és fél órányi történetmesélés. Ettől pedig egy elnagyolt, unalmas és feleslegesen túlnyújtott dolog látszatát kelti. Igen, tudom, hogy a sok okos megmondóember ilyenkor a bárhova behelyettesíthető hozzászólást dobja be, nevezetesen, hogy én vagyok a hülye, mert nem értem a történet mélységeit. Lehet, hogy így van, de...

A Vince Vaughn feleségét alakító Kelly Reilly karakterét gyakorlatilag úgy, ahogy van, ki lehetne írni a sztoriból, észre se vennénk. Nem a színésznővel van baj - bár nem játszik túl jól -, és dekoratív biodíszlet, azt meg kell hagyni, de se kidolgozottság, se normális motiváció nem társul a személyéhez, a férjével való dinamizmus vagy kémia meg pláne nem. Csak úgy van, és totál jelentéktelen. Annyira, hogy a nevét is kb. a 6. részben tudjuk csak meg.

Ugyanez a kidolgozatlanság igaz Bezzerides és Woodrugh karakterére is. Az utóbbit alakító Taylor Kitsch ráadásul eléggé antiszínész kategória, jó, ha két arckifejezést használ az évad során, ebből a második teljesen olyan, mint az első, csak épp üvölt hozzá. Meg egyszer sír. Rachel McAdams-szel nagy bajok nincsenek, teszi, amit tud, csinosnak is mondható, ha valakinek épp az ilyen nő a zsánere, de az említett kidolgozottság hiánya - a szerencsejáték-függőségére például összesen két, elég gyenge jelenet jut - nem hagy sok teret neki a kibontakozásra. Hiába, na, Pizzolatto továbbra sem tud erős női karaktert írni. Ez a hiányosság az előző etapnak ugyanígy felróható, de itt hatványozottan.

A szezon utolsó fél órája meg konkrétan egy kliséhalom, és az is a rosszabb fajtából. Pedig a felvezetés - azaz a nagy leszámolás az erdei kunyhóban - majdnem minden szempontból hozza az elvárhatót. Géppisztoly torkolattüzét én mondjuk nem fényképezném szemből, mert egy stroboszkóp szintjén megy a látvány rovására, de ez már legyen az én egyéni szocproblémám. A jelenetben megvan a kellő feszültség, a csúcspont is a helyén van, ahogy azt kell, viszont ami utána jön, az valami elképesztően pocsék. Egyetlen kivétellel.

Mert az az első pillanattól látszik, hogy Ray Velcoro karaktere a legkidolgozottabb, és ugyan lehet utálni Colin Farrellt, az alakítása ettől még erős marad. Ő az egyetlen, aki rendes, felépített motivációkat, és normális történetívet kap, és bármekkora közhely a jelenet, amiben a kocsijával menekülve ránéz a fia fotójára, majd lekanyarodik; bármennyire egyértelmű, mi lesz a vége, tudjuk, hogy ez az egyetlen út, amit ő bejárhat. Minden abba az egy pontba vezet a számára. Maga a kivitelezés persze itt is hagy kívánnivalót maga után, annyira életszerűtlenre lett megírva, de a felsorolt hiányosságokkal szemben ez már szinte apróság.

Ezt a történetet egy 2-2 és fél órás filmben, vagy egy 3-4 részes minisorozatban simán el lehetett volna mesélni. Így viszont kapunk egy csomó hosszan kitartott snittet - magával mint eszközzel nincs baj, mert a képek jól néznek ki -, meg olyan beállításokat, amikben a szereplők ülnek egymással szemben, és vagy nem fejezik be a saját mondataikat, vagy csak hümmögnek-morognak maguk elé. Mindez pedig puszta időhúzás, hogy meglegyen az egyórás epizódhossz.

És, hogy emellett marad-e idő, vagy lehetőség spiritualizmust és misztikumot csempészni a mondanivalóba? Részletesebb okfejtés helyett, mondok egy példát: az egyik jelenetben Farrell és McAdams kvázi-kihallgatják a nő apját alakító David Morse-t, amikor a beszélgetés kellős közepén Morse egyszer csak odafordul Farrellhez, és azt mondja: "Sosem láttam még a magáéhoz hasonló hatalmas aurát. Mintha már száz életen lenne túl. Zöld és fekete, szinte az egész szobát betölti. Valamiért úgy éreztem, tudnia kell." Majd beszélgetnek tovább, mintha mi sem történt volna. Ennyit a misztikus/spirituális faktorról, a néző meg csak bambul, hogy ezt itt most hogy?

Bármennyire is negatív a poszt végkicsengése, mégsem tudom egyértelműen kijelenteni, hogy nem ajánlom. Mert ott van benne egy olyan történet csírája, ami feszesebbre vágva, és egy jobb befejezéssel akár simán jó is lehetne. Minden esetre, ha mégis nekiültök, semmiképp sem az első antológiához hasonlítva tegyétek, mert egy lapon sem említhető a kettő, még ha annak is megvoltak a maga hibái.