Egyszer (Once)

Egy srác (Glen Hansard) és egy lány (Markéta Irglová) furcsa kapcsolata, ami több, mint barátság, de nem szerelem; mindketten magányosak, de mindketten máshogyan, és a zene szeretete összehozza őket.

Vannak pillanatok az életben, amik meghatározóak, még ha nincs is folytatásuk. Találkozunk valakivel, és érezzük, hogy megvan köztünk az a bizonyos kapcsolat, már-már sorsszerűen, és nagy hatást teszünk a másik életére. És vannak filmek, amiket régóta halogatunk, de egyszer csak úgy érezzük, eljött a megfelelő pillanat, elindítjuk, és gyakorlatilag tökéletes élményt adnak. Számomra ez a film is pont ilyen.

Alig 200 ezer dollárból készült, és ez látszik is rajta, de nem rossz értelemben. Bár végig szemcsés, kézikamerás, nem zavaró, sőt, ha eléri nálunk a kívánt hatást, ha beszippant a hangulata, akkor még rá is segít az intimitásra. A két főszereplő nem hivatásos színész, hanem zenészek, de ez a játékukon egyáltalán nem látszik, őszinte, emberközeli, hétköznapi gesztusokat látunk, olyasmit, ami bármelyik fiú és lány között megesett már milliószor, és ez ezután is így lesz. Éppen ezért nincsen nevük sem a filmben, de én erre csak az utolsó képsorokban eszméltem rá, annyira természetes, egyáltalán nem hiányzott.

Rengeteg a zene a filmben. Annyira, hogy akár musicalként is aposztrofálhatnám. Nem egyszerűen betétdalokat hallunk, aláfestő zene pedig gyakorlatilag nincs is, az elhangzó muzsika mind szerves részét képezi a történetnek. Ha valaki szereti a lírai - és nagyon érzelmes - rockdalokat akusztikus gitárkísérettel, vagy a női vokált zongorával, az nem fog csalódni (itt külön is hallgatható). Mindkét szereplőnknek nagyon kellemes a hangja, és a mély érzelmek is kiülnek az arcukra éneklés közben.

Van két (számomra) tökéletes jelenet a filmben: az egyikben a lány hallgatja a fiú cd-jét egy discman-en, mert szöveget ír az adott dalhoz, de lemerül az elem. Lemegy az éjjel-nappaliba, a visszafelé úton pedig a discman-t hallgatva elénekli a dalt. Mindezt egy melankolikus, vágás nélküli snittben. Egyszerű, de hatásos. A másik jelenetben pedig a lány előadja az egyik általa írt dal nyers változatát a fiúnak, zongorakísérettel, de közben sírva fakad. Nem nyálas, nincs túljátszva, egyáltalán nem giccses, csak nagyon szép.

Ilyen az egész film. Kicsit furcsa hangulatú, de őszinte, kedves és szép. Szinte minden egyes jelenetén látszik, hogy John Carney, író-rendező a szívét-lelkét beletette ebbe a filmbe, nagyon szerette csinálni, és nagyon szereti a zenét is. És, hogy ez a zenei kötődés mennyire nem egyfilmes jelenség nála, azt mi sem bizonyítja jobban, mint, hogy volt még mit mondania a témában. A két film nagyon hasonló, még, ha a Begin Again sokkal populárisabb is, és több pénzből is készült. Ugyanaz a személyes hangvételű, intim atmoszféra mindkettőnél tetten érhető, sőt, igazából a két film között eltelt hét évben, a rendező eszközei még fejlődtek is.

Néha tényleg nem kell sok egy jó filmhez, csak annyi, hogy egy fiú és egy lány találkozzon, és a zene segítségével megtalálják, amit elveszettnek hittek, és újra elkezdjék élni az életüket. Ki így, ki úgy. Rétegfilm ez is, de a megfelelő pillanatban, a megfelelő hangulatban közel tökéletes élményt adhat. Legalább egyszer.