Sicario - A bérgyilkos (Sicario)

"Kate: - Van bármi amit tudnom kell?
Alejandro: - Maga most azt kérdezi, hogy működik az óra. Egyelőre, azt figyelje, hogy járnak a mutatók."

Kate Macer, FBI ügynöknőt (Emily Blunt) egy balul sikerült akció után a főnökei, a rejtélyes Matt Graver (Josh Brolin) megbízásából áthelyezik egy olyan egységhez, amelynek az egyetlen feladata, hogy megtalálják a mexikói Sonora drogkartell fejét. Csatlakozik hozzájuk a még rejtélyesebb Alejandro (Benicio Del Toro) is, aki titokzatos múltjának köszönhetően tökéletesen eligazodik a határ túlsó oldalán, és behatóan ismeri a kartellek működését.

Nem egyszerű film a Sicario, és nem csak azért, mert a főhősét ugyanúgy bizonytalanságban tartja, mint a nézőt, hanem azért is, mert módszereit tekintve igen megosztóra sikerült. Kell hozzá egy bizonyos fokú türelem, időnként kifejezetten erős gyomor, a benne elhangzó tanulság semmivel sem több, mint amit eddig is tudtunk, mégsem vagyok képes azt mondani rá, hogy rossz film, mert a paranoid légkör igen könnyen magába szippantja az embert.

Elsősorban azzal, hogy iszonyatosan szépen van fényképezve. Rengeteg a közeli, és a nagytotál, az operatőr még némi éjjellátó kamerát is alkalmaz, szóval vizuálisan egyáltalán nem egyhangú, viszont szándékosan használtam az "iszonyatos" jelzőt, mert, ami a mexikói határ túloldalán mindennaposnak számít, a mi szemünknek tényleg sokkoló lehet. Mindezt pedig nyomasztóan lüktető zenei aláfestéssel erősítik (nem túl gyakran alkalmazott módon már a stúdiólogóktól kezdve), ami gyakorlatilag telitalálat.

De mindettől függetlenül kockázatos játékot űz a rendező, mert a kétórás film lassú tempója könnyen elveszítheti a nézők bizonyos százalékát. Ha valaki pörgős akciófilmre vágyik, máshol keresse, erre vonatkozóan összesen két jelenet van a filmben - az első és az utolsó egyharmadban -, és azok minden szempontból megfelelnek a kívánalmaknak, de messze nem ez képezi a sztori gerincét. A történet nagy részét ugyanis szép hosszú snittek, és erős dialógusok teszik ki. És bár a fényképezést tényleg csak dicsérni tudom, minden gond nélkül ki lehetne vágni belőle legalább 20 percet úgy, hogy a tempó nem szenvedne csorbát tőle, azonban egy kicsit lendületesebben gördülnének az események.

A színészekre viszont még ennyi panaszunk sem lehet. Emily Blunt ugyan egyre összetörtebb tekintettel sodródik az események mentén, de mivel gyakorlatilag ő képviseli a néző szemszögét, pontosan ilyennek kell lennie. Hiába FBI ügynök, nem egy terminátor-típus. Amit Mexikóban tapasztal, az nem megerősíti, hanem épp ellenkezőleg: napról-napra jobban nehezedik rá a nyomás, és ettől pontosan úgy viselkedik, mint bármelyik átlagember, azaz egyre közelebb kerül az idegösszeomláshoz. Josh Brolin és Benicio Del Toro két, egymástól gyökeresen különböző karaktert alakít, és bár mindketten csípőből tudják hozni ezt a figurát, nem a rutinos unottság látszik rajtuk, hanem odateszik magukat, ahogy kell.

Nem úgy tűnik, hogy a mexikói drogellenes harc valaha is véget érne. Ha az egyik kartell-főnök elbukik, jön helyette másik, vagy akár féltucat is. És azt sem lehet egyértelműen eldönteni, hogy szükség van-e amerikai beavatkozásra az ügyben. A film sem foglal állás pro vagy kontra, azonban húsba vágó képet fest a helyzetről. A döntést, hogy mi jó, és mi rossz, a nézőre bízza, épp ezért én is így teszek: rátok bízom, megnézitek-e, de ajánlani mindenképp fogom.