Arctalan ellenség (Good Kill)

Thomas Egan őrnagy (Ethan Hawke), pilótaként teljesít szolgálatot egy Las Vegashoz közeli légibázison. De nem, hogy vadászrepülőbe nem ül, még csak a légkondicionált kabinját sem hagyja el; a gép, amit irányít, és egyben a célpontjai is több ezer mérföldre vannak tőle. Egan ugyanis a hadsereg drónprogramjának keretein belül mér megelőző csapásokat afgán terroristákra. De milyen háború az, amiben délelőtt megölöd az ellenséget, aztán kikapcsolod a monitorodat, és hazamész egy kis kerti sütögetésre? Az őrnagyban is felvetődnek bizonyos morális kérdések, de otthon nem számol be a munkájáról, eltemeti magában a problémákat. Aztán egy napon a programjuk irányítása a CIA felügyelete alá kerül, és ezzel minden megváltozik: már nem tényleges terroristákra mérnek csapást, hanem bizonyos viselkedési mintákra. Azaz, ha a CIA parancsba adja, bárkit meg lehet ölni, ha éppenséggel AK47-es van az illetőnél, mindezt pedig a haza szolgálatában.

A magam részéről óvatosan állok az olyan történetekhez, amikre ráaggatják az unásig ismert Based on a True Story szlogent (ami jelen esetben inkább Based on Actual Events, de mindegy hogy hívjuk). Az amerikai filmkészítés ugyanis van annyira művi, hogy nem kell feltétlenül elhinnünk, amit látunk csak azért, mert megcímkézték. A Good Kill pedig jó példa erre. Komoly kérdéseket vet fel, de a válaszadásban már nem jeleskedik annyira.

Sajnálom leírni ezt, de, mintha Andrew Nicoll rendező kifogyott volna az ötletekből. A 90-es évek végén, 2000-es évek elején még olyan filmek fűződtek a nevéhez, mint a Gattaca, a Fegyvernepper, a Truman Show, vagy a Terminál (előbbi kettőt íróként és rendezőként, utóbbi kettőt csak íróként jegyzi), aztán megnézhetjük, mi mindent csinált azóta. És sajnos ez a film is inkább a későbbi munkáinak sorába passzol. Pedig megvan benne egy jó ötlet csírája, megtörtént eseményeken alapul, vagy sem, de a kidolgozás unalomba és pátoszba fullad. Az, hogy mennyi benne a propaganda, szinte már mellékes. Mert a szó szoros értelmében a szánkba rágják, hogy az amerikaik nem tehetnek mást, harcolniuk kell, mert, ha az ellenség nem hagyja abba a háborút, akkor ők sem tehetik. Komolyan azt várják el a nézőktől, hogy megsajnáljuk őket?

És sajnos Ethan Hawke-ról is csak azt tudom elmondani, hogy tőle szokatlan módon visszafogottan játszik, de abszolút nem jó értelemben. Fáradt, unott, érzelemmentes az arckifejezése végig, és ebből a katatón állapotból szinte semmi nem képes kimozdítani. Bár a szerepe szerint annyira rágja belülről a munka okozta stressz, hogy rendszeresen a piához fordul, és már nem sok választja el az alkoholizmustól, az egyetlen, amit látunk rajta, az leginkább a nihil.

Amikor a stúdiólogó eredeti képi világát éjjellátó kamera képére cserélték, meglepődtem, egyúttal reménykedtem, hogy ha nem is erős, de legalább ötletes lesz a film vizuális téren. Ám sajnos ez ügyben is csalódnom kellett, mert az operatőr nem tesz mást, mint lefilmezi, ahogy a szereplők jönnek-mennek, a csatatér mindig a drón kameráján keresztül látható, és ennyi. Mivel ez egy dráma, annyira nem is lenne szükség vizuális orgiára, csak éppen annyira lassú közben a tempó, hogy ez a fajta kamerakezelés csak ront az összképen.

Háborús dráma, amiben csak annyi a háborús elem, hogy azt nézzük, amint emberek monitoron figyelik, ahogy zajlik a háború, ez pedig sem nem érdekes, sem nem átélhető. Kár érte, mert, mint mondtam, megvan benne a potenciál, de az unalom tengere egyszerűen elmossa.