Max

Kyle Wincott (Robbie Amell) és a kutyája, Max az afganisztáni fronton egy olyan egység tagjai, amely az ellenséges fegyverraktárakat hivatott felkutatni és lefoglalni. Egy rutinbevetésnek induló akció során azonban az egységet bombatámadás éri, Kyle életét veszti, Max pedig képtelen feldolgozni a tragikus élmény okozta sokkot: agresszívvé válik, az olyan nagyobb hanghatásoktól pedig, mint például a lövések zaja, félni kezd. A hadsereg, a kötelező kiértékelés után kénytelen lenne elaltatni az állatot, mivel így már nem veszik hasznát és akár veszélyessé is válhat a viselkedése, Kyle öccse, Justin (Josh Wiggins) és a szülei (Lauren Graham, Thomas Haden Church) azonban vállalják a kockázatot, és magukhoz veszik Maxet.

Bár a Max, a stáblista előtti szöveg tanúsága szerint a harctéren szolgálatot teljesítő kutyáknak kíván emléket állítani, egy átlagos családi kalandfilm keretei közül nemigen képes kilépni. Így mementóként nem igazán működőképes, de a helyén kezelve, azaz családi filmként akár kellemes perceket is szerezhet.

Hogy egy állat is szenvedhet poszttraumás stressztől, az sajnos már nem újdonság, mindannyian hallottunk már halott gazdáikat gyászoló kutyákról. Ebből az ötletből kiindulva a Max egész eredeti is lehetett volna, csak sajnos sem ezzel nem foglalkozik elég mélyrehatóan, sem azzal, hogy a szülők hogyan dolgozzák fel a fiuk elvesztését. Az pedig, hogy Kyle és Justin között a történet szerint nincs túl jó viszony, dramaturgiailag egy kissé indokolatlan, ugyanis ebben a formában abszolút nincs alátámasztva, hogy a kutya miért választja a tragédia után a kisebbik fiút, miért csak neki hajlandó engedelmeskedni. Hogy Justin, mint főszereplő a film első harmadában egyáltalán nem kedvelhető, abban semmi szokatlan nincs, az ellenszenv ilyenkor kötelező elem, hogy a néző jobban be tudja fogadni a jellemfejlődését. Mint mondtam, ez egy családi film, azaz minden jelentősebb problémát a talpraesett gyerekek oldanak meg, ez is egy, azon panelek közül, amikből a zsáner építkezik. Csak hát nem túl jó a casting. A Justint alakító Josh Wiggins ugyanis nem túl jó gyerekszínész, egyszerűen nem játszik elég jól ahhoz, hogy a kutyával közös jelenetei hitelesek legyenek. Azaz nem rossz, de a jó, az nem ilyen. Szemben a szintén kötelező romantikus szálat megtestesítő, Mia Xitlalival, akin inkább látszik az ösztönös természetesség az állatok társaságában. Vagy tényleg így van, vagy ennyivel jobb a partnerénél, nem tudom. Lauren Graham és Thomas Haden Church viszont nem egyszerűen a kötelezőt hozzák, hanem mindkettejük szerepe akkora klisé, mint ide Hódmezővásárhely. Nevezetesen a 'Végtelenül Kedves Háztartásbeli Anyuka, Aki Villámhárítóként Funkcionál A Család Férfitagjai Között' és a 'Kemény Amerikai Apuka, Aki Nehezen Mutatja Ki Az Érzelmeit, De Igazából Arany Szíve Van'. Nincs ezzel gond amúgy, még akkor sem, ha százszor láttunk már hasonlót, ez is csak műfaji sajátosság, a két színész pedig rendelkezik annyi rutinnal, hogy nem lóg ki a lóláb, mindketten jók.

A tényleges történet (vagy a második minisztori egy áráért) csak úgy fél óra után bontakozik ki, erről szándékosan nem is mondtam semmit, nem kenyerem a spoilerezés. Semmi extrára nem kell számítani amúgy, bár engem kissé meglepetésként ért, hogy a film gyerekekre bízza ilyesfajta problémák megoldását. Családi mozihoz képest egész bevállalós húzás volt ez. A digitális trükköket időnként nagyon ki lehet szúrni, a természetellenes bevilágítás, vagy az a tipikus körvonalazódás a zöld háttér előtt felvett jelenetekben elég csúnya, de a projekt összköltsége nem haladta meg a 20 milliót, ennyi pénzből meg nyilván csak erre futotta, ez legyen a legnagyobb bajunk. Aki viszont mindig jó, az a Maxet alakító kutya, és a dublőrei, mert ilyenek is voltak. Ilyenkor bevett szokás, hogy több állatot alkalmaznak, mindegyiket bizonyos feladatokra, de az igazat megvallva nem tűnik fel az esetleges különbség, mégpedig azért, mert a kutyák elsőosztályú munkát végeznek. Elképesztő, hogy mi mindenre be lehet őket tanítani, és bár tisztában vagyok vele, hogy a saját érzelmeimet vetítem ki rájuk, mégis azt mondom: látszik, hogy örömmel, élvezettel dolgoznak.

A kutyakedvelőket általában nem kell noszogatni az ilyen filmek felé, a személyes kötődés épp elég motiváció. Azt viszont mindenképp elmondanám, hogy mint film, a Max ebben a formában eléggé egyszer nézős darab, még ha jónéhány megható pillanatban lesz is részünk, pedig lehetett volna sokkal jobb is, különösen, ha alacsonyabb lángra állítják benne a patriotizmust.