Odd Thomas - A halottlátó (Odd Thomas)

Odd Thomas (Anton Yelchin) a nevéhez hűen meglehetősen furcsa srác, egy az anyjától örökölt különleges képességnek köszönhetően kommunikál a halottakkal. Azok persze nem beszélnek hozzá, ellenben megmutatják neki, hogy ki a felelős a halálukért, hogy aztán a fiú megbüntethesse a tettest, a halott lelkek pedig békében távozhassanak a túlvilágra. Az utóbbi időben azonban megszaporodtak a baljóslatú jelek a környéken, Odd Thomasnak pedig az a szörnyű érzése támad, hogy a végítélet készül lecsapni Pico Mundo álmos kisvárosára.

Számomra kicsit érthetetlen, hogy ez a Dean R. Koontz-adaptáció miért nem kapott nagyobb hírverést, mert ugyan nem váltja meg a világot, de ettől még egy kifejezetten szórakoztató természetfeletti thriller, remek szereplőkkel.

Az élet időnként furcsa, és tragikus véletleneket produkál. Nem, nem fogok itt most Anton Yelchin túlságosan is korai halálán elmélkedni, pedig tényleg kedveltem a srácot, volt tehetsége, és szörnyű, hogy ilyen fiatalon, és ilyen szerencsétlen körülmények között távozott közülünk. Az élet által jelen esetben produkált véletlen csupán annyi, hogy kellemes emlékeim voltak erről a filmről, és egy ideje már motoszkált bennem, hogy újrázni kellene. Kár, hogy ilyen szomorú az apropója, de nem, nem tartom morbidnak, hogy épp ezt a filmet nézzem meg, mégpedig azért, mert azt gondolom, ha kedvelünk egy színészt, és kvázi adózni szeretnénk az emlékének, olyan filmjét válasszuk, amit szintén kedvelünk, esetleg olyat, amit még nem láttunk tőle, pedig rég meg akartuk már nézni.

Az Odd Thomas egy műfajkeverék, amely úgy olvasztja magába a különböző zsánerelemeket, hogy nem lesz erőltetett a végeredmény, és azt hiszem, ez főképp a rendező, Stephen Sommers személyének köszönhető. És, mint műfajkeverék, némiképp rokonítható a direktor egy korábbi munkájával, ugyanis ő hozta el nekünk a Múmia című filmet is. Ha párhuzamba állítjuk a kettőt, akkor amíg a Múmia egy szórakoztató kalandfilm horrorelemekkel, addig az Odd Thomas egy hasonlóan szórakoztató nyomozós thriller némi természetfelettivel fűszerezve. Írhatnék persze itt is horrort, de szerintem ez még bőven nem az a kategória, mégpedig azért nem, mert a sztori inkább a rejtélyre fókuszál, az ijesztés-faktor csak egy kellemes lúdbőrzést vált ki, és még ezt is jelentősen enyhíti a minimum mosolygásra késztető humor. A rejtély ettől függetlenül remekül van adagolva, krimiszerűen épül fel a nyomozás, aki szereti az ilyesfajta fejtörőket, az jól jár. Van egy minimális romantikus szál is, egy rendkívül dekoratív biodíszlettel, Addison Timlin személyében (ő alakítja a címszereplő barátnőjét, Stormyt), aki ugyan képes elvonni a férfiember figyelmét a történetről, de legalább a játéka is rendben van.

Apropó mellékszereplők: Willem Dafoe annak ellenére hozza szokásos remek formáját, hogy a karaktere szinte egyáltalán nincs felépítve. Abszolút nem tudjuk meg, milyen viszony van az általa játszott rendőrfőnök és a főszereplő között, miért ad a fiú szavára ahelyett, hogy ha nem is záratná diliházba, minimum bekasztlizná. Dafoe viszont van annyira rutinos karakterszínész, hogy elhitesse velünk, amit kell. A filmből valószínűleg amúgy is hiányzik legalább 20 perc, ha nem fél óra háttéranyag, valahol olvastam, hogy nem volt egyszerű a forgatás, elfogyott a pénz is (költségvetés: 27 millió dollár), ezért bizonyos jelenetek a vágószoba padlóján végezték. Így történhetett az is, hogy Patton Oswalt csak egy nyúlfarknyi vászonidőt kapott, pedig a figurájának láthatóan lenne előélete, de aki bírja a fickót, annak az a pár perc sem okoz majd csalódást.

Ha csak az alapfelütést nézzük, az Odd Thomas egy B-kategóriás film is lehetne, de ez korántsem jelenti azt, hogy a címszereplőt megformáló Anton Yelchin nem ad bele mindent. Amúgy is azt gondolom, hogy keresve is csak nehezen találtak volna nála alkalmasabbat a szerepre, mert megvan benne minden, ami ide kell: jóképű srác, de nem túlságosan (épp ezért hihető a Stormyval való kapcsolata, mert illenek egymáshoz, és a kémia is remekül működik közöttük), a karakterben rejlő humort minden erőltetettség nélkül tálalja, de, ha drámára kerül sor, akkor is hiteles tud maradni. És ezt annak ellenére mondom, hogy a végkifejlet sötét tónusa némiképp elüt az addigi könnyedebb hangvételtől. Sőt megkockáztatom, hogy azt a bizonyos részt egyedül Yelchin viszi a hátán, miatta és általa vált ki olyan hatást, amilyennek szánták.

Ami viszont még érdekes, és amitől tartottam is kissé, az a látvány. Egy három évvel ezelőtti, kisköltségvetésű filmről beszélünk, de trükktechnikailag még mindig megállja a helyét a saját keretein belül. Nem agyeldobós/áll-leejtős pixelorgiára kell számítani, néhány jeleneten látszik is, hogy zöld háttér előtt vették fel, de a lényeg nem lóg ki. Komolyan meglepődtem, hogy ennyi pénzből ki lehetett hozni ezt.

Az Odd Thomas tipikusan az a fajta film, aminek megvannak a maga hibái, nyilván lehetett volna jobb is, de nem veszi túl komolyan magát, nem akar több lenni, mint ami: egy könnyed másfél óra egy átlagos szombat estére. Ezt viszont akár többször is képes teljesíteni.