Wonder Woman

Wonder Woman (Gal Gadot) eredetsztorija, egyúttal első feltűnése az emberek között az I. Világháború legsötétebb napjaiban. Nincs ezen mit ragozni, nem túl mély a történet, és még ha ennek ellenére kicsit hosszabb is a kelleténél, legalább kerek egész; van eleje, közepe, vége, mégis remekül ágyaz meg egy nagyobb univerzum építésének.

Tisztes iparosmunka. Ezt szokták mondani az ilyen filmekre. Sőt én is ezt szoktam mondani, és teszem ezt most is. Nem tudom, hogy akart-e több lenni ennél, vagy lehetett volna-e több. Ért már azonban néhány csalódás a DC képregénykiadó filmes részlegének háza tájáról, így igazából már egy ennyire összeszedett sztorinak is örülni tudok. Nem ismertem a karaktert, csak annyit tudtam róla, hogy nagyjából Supermenével egyenértékű az ereje, de minden, amire kíváncsiak vagyunk vele kapcsolatban, itt most megkaphatjuk, még ha ez sajnos a ritmus rovására is megy. Mert hát nagyon érződik az a 140 perc. És feleslegesen annyi, mert ezt a történetet 2 órában is el lehetett volna mesélni, feszesebb lett volna. Ebben a formában azonban többször leül a sztori, a néző meg fészkelődni kezd a székében, várva a következő akciójelenetet. Amikből mondanám, hogy nincs hiány, mert akad belőlük bőven, látványosak (erről még lesz szó), szépen megkoreografáltak (erről is), ha a döcögős történetvezetéstől eltekintünk, az akciók miatt tényleg érdemes nagy vásznon beülni a filmre.

Gal Gadot személye már a Batman v. Superman kapcsán is az egyik legtöbbet emlegetett pozitívum volt, és ezt nem csak a nyilvánvaló szemcukor-faktor miatt mondom, hanem azért is, amilyen jelenléte van a szerepben. Ez a tény pedig továbbra is helytálló, sőt ami azt illeti, sikerült rá is lapátolnia. Mivel eredetsztoriról beszélünk a mostani Wonder Woman szépen megkülönböztethető a kronológiailag későbbi Batman v. Supermanben látott nőtől. Itt még az ártatlan, naiv rácsodálkozás jellemzi, az, ahogy felfedezi a számára eddig ismeretlen világot, és azzal együtt önmagát is, a képességeit, a múltját, amiről az anyja csak ködösen mesélt, azaz a valódi eredetét. Az pedig egyedül Gadot érdeme, hogy képes érzékeltetni a figura belső vívódásait, annak ellenére, hogy színészileg még van hová fejlődnie. Chris Pine pedig remek partnere ebben, az első pillanattól kezdve megvan köztük a kellő kémia, és ki is tart végig, abban nincs megbicsaklás.

Viszont a látvány és a koreográfia kapcsán egy negatívumot mindenképpen meg kell jegyezzek. Mert teljesen mindegy, hogy Wonder Woman éppen 5-6 fickóval küzd, tankot emelget, vagy épp ugrás közben lebont egy fél templomtornyot, Gal Gadot arca (sőt egyéb látható testrésze) soha nem koszos, még csak nem is izzad. Ez két szempontból zavaró. Egyrészt rosszul néz ki, mert olyan, mintha a színésznő arca egyfolytában retusálva lenne, szemben a partnereiével. Másrészt pedig hiába jó a koreográfia meg a látvány, és hiába használják remekül a lassítást is, az ember önkéntelenül elgondolkodik rajta, hogy vajon tényleg magát a színásznőt látja-e küzdeni, és nem egy dublőrt, akire a későbbi utómunka során került rá Gal Gadot arca. Még akkor is, ha tudom, hogy a kisasszony rendesen felkészült a szerepre, és nem csak tápolással, hanem harci kiképzéssel is.

És még egy negatívum a végére, mert sajnos ebben az esetben a DC-re is igaz, amit gyakran hangoztatok a Marvel-filmek kapcsán: nem elég jó a sötét oldal. Két gonoszt is kapunk, de ketten maximum egy felet tesznek ki, pedig mindkét színész jó a maga nemében, ha fekszik nekünk az általuk életre keltett figura. Egyszerűen csak kevesek, hiába lehet őket utálni, nincsenek elég erősre megírva.