Felnőtteknek szóló mese a szerelem erejéről, a másságtól való félelemről, és az előítéletekről, avagy egy néma takarítónő (Sally Hawkins) és egy furcsa kétéltű ember (Doug Jones) találkozása.
Bizonyos filmek esetében nincs szükségem, csak a minimális előtudásra. Teszem azt, elég Guillermo del Toro, direktor neve, és a történet nagy vonalakban ahhoz, hogy elfogjon a "mindenképpen megnézem" érzés. Tévedés ne essék, ez nem garancia a sikerhez, sőt, igazából semmire sem az, nekem azonban a rendezővel kapcsolatban sosem a végeredmény a fontos, mint inkább maga a megtett út. Ebből a szempontból pedig most sem okozott csalódást.
A The Shape of Water egy nagyon szép film. Látványos, de nem a szó mostanában használatos értelmében, nincs túlzásba vitt CGI-parádé, mégis egységes, organikus egész, simán hihető. Gyönyörűen van fényképezve, a sárgás-barnás képi világ tökéletesen illik a történethez, ettől lesz korhű, meg a kellemesen melankolikus soundtracktől. Remek a casting: Sally Hawkins, Octavia Spencer és Michael Shannon a főbb szerepekben mind fantasztikusak, de az olyan mellékszereplők, mint például Richard Jenkins vagy Michael Stuhlbarg is nagyon jók. Doug Jones arcából szinte már szokás szerint semmit sem látunk a tonnányi maszk alatt, de a kétéltű ember hangulatai, érzései úgyis eléggé a fekete-fehér skálán mozognak, azaz nem is igazán van szükség a színész mimikájára. Hogy a lény életszerűsége hány százalékban a színész érdeme, és mennyiben a maszkosoké, azt mindenki döntse el maga.
És igen, most jön az, hogy DE. Mert a filmet nézve nem tudtam szabadulni egy érzéstől. Egész pontosan egy kérdés motoszkált végig a fejemben, a stáblista után meg pláne. Az irodalom tanárok kedvenc kérdése, amit a világ egyik leghaszontalanabb tevékenysége (ismertebb nevén: verselemzés) kapcsán szoktak feltenni, nevezetesen: "mire gondolt a költő, amikor ezeket a sorokat írta?" Nem tudom, nem voltam ott, így azt sem tudhatom, hogy mi volt Guillermo del Toro szándéka. Van a filmnek egyértelműsített mondanivalója, vagy a nézőre bízza a konzekvencia levonását? Mert végső soron ez mégiscsak egy mese, ami ráadásul a felnőtt nézők közül is csak egy adott célcsoportnak szól. Az pedig, hogy mi része vagyunk-e ennek a célközönségnek, az szerintem a plakátból, és az általam ismertetett kvázi-tartalomból nagy valószínűséggel leszűrhető.
Nagyjából féltávnál, ahol egy huszárvágással eléggé felpörögnek az események, a magam részéről szinte biztos voltam benne, hogy maximum fél óra lehet hátra. Meglepődve tapasztaltam, hogy az eltelt egy óra mellé még egyszer annyi hátravan, de végül a lassú történetmesélés dacára sem vált unalmassá a játékidő. Nem mondanám, hogy beszippantott a film hangulata, de kellemesen sodródtam együtt a sztorival. Különleges, vagy még inkább különös élmény a The Shape of Water, akárcsak a rendező személye. Tartalmas szórakozás, de ahogy szoktam mondani, nem való mindenkinek.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.