Vörös veréb (Red Sparrow)

Dominika Egorova (Jennifer Lawrence), a gyönyörű és tehetséges balerina egy balesetben annyira megsérül, hogy többé nem állhat színpadra, ezért a nagybátyja beszervezi az orosz titkosszolgálat egy olyan csoportjába, amelyben nőket képeznek ki. Leginkább arra nevelik őket, hogy testi adottságaikat kihasználva elcsábítsák az ellenséges kémeket, akikből aztán információt szedhetnek ki. Dominika első ügye azonban félrecsúszik, amikor a CIA ügynök Nate Nash-sel (Joel Edgerton) egymásba szeretnek.

Kivételesen előre ellövöm a poént: a Red Sparrow a világ egyik legunalmasabb hidegháborús kémfilmje, beazonosíthatatlan korszakban játszódik, eseménytelen, a színészek közötti kémia pedig a nulla felé konvergál benne. Jennifer Lawrence azonban a ruháival együtt a gátlásaitól is megszabadul benne. És ez most nem szexizmus, hanem tény (erről majd kicsit később bővebben is).

Valahogy nem hagy nyugodni a gondolat, hogy a filmek, amik szeretett fővárosunkban játszódnak, rendre bukásra vannak ítélve ilyen vagy olyan formában. Jelen esetben Budapest önmagát alakítja a filmben (meg tippre egy kicsit Moszkvát is, hogy olcsóbb legyen az egyetlen helyszín), de kissé szokatlan módon. Mai, modern autók futkosnak mindenfelé a városban, az emberek már okostelefont használnak, a főhősnek laptopja is van, az adattovábbítás viszont még mindig floppy lemezen történik, a környezet meg olyan, mintha az amerikai filmesek fejében Magyarország még mindig a szocreál építészetben rekedt volna. Nem tudom, hogy ez valami koncepció része volt, dizájn döntés, vagy hasonló, mint ahogy azt sem, hogy ki indítványozta hogy Jennifer Lawrence frizuráját egy borzalmas szőke parókává degradálják, fejtetőtől szemig lógó frufruval (hacsak nem tényleg paróka, bár annak is rettenetes), de igazából a részemről mindkettőt elég rossz volt nézni, mert sose voltam egyiknek sem rajongója.

Iszonyúan érződik a majd' két és fél órás játékidő, ráadásul feleslegesen annyi. Sem a sztoriban, sem a színészekben nincs annyi potenciál, hogy ez indokolt legyen, illetve hát utóbbiakban még lenne, mert alapesetben tehetségesek, csak, hát ezek szerint Francis Lawrence (nem rokonok) négyből három Hunger Games-epizód után sem ad jobb rendezői instrukciókat, mint előtte, pedig az ő nevéhez fűződik az I Am Legend és a Constantin is (hogy ez erény-e, vagy sem, annak eldöntését rátok bízom). Ha egy szóval kellene jellemeznem a színészi játékot, azt mondanám: középszerű. Nem, hogy nem villant senki semmit (még az olyan nagy nevek, mint Jeremy Irons vagy Ciarán Hinds sem), hanem szinte mindenki egyfajta arckifejezéssel sodródik végig a történeten, ami már önmagában elég repetitív ahhoz, hogy hamar unalmassá váljon. Na de, hogy Mary-Louise Parker mit keres egy ilyen filmben, arról aztán már tényleg halványlila segédfogalmam sincs, de az úgynevezett játékát elnézve azon sem lennék meglepődve, ha nem csak a szerepe szerint lett volna részeg. Viszont az különösen ironikus, hogy Anger Zsolt a nagykövet szerepében értékelhetőbb orosz akcentussal beszél angolul, mint az összes nagy formátumú színész együttvéve, pedig nagyon igyekeznek, csak hát egyiknek sem sikerül.

És akkor Jennifer Lawrence. Kedvelem, mint színészt, és (a nyilatkozatai valamint a civil viselkedése miatt) mint embert is, ezt sokszor mondtam már (sőt korábban megkaptam, hogy kicsit talán túl sokszor is). De az utóbbi időben mintha nem lenne önmaga (vagy pont most lett az, és csalódnom kell). Az egész még akkor kezdődött, amikor a privát fényképei kikerültek a netre, és ő konkrétan azt nyilatkozta, úgy érezte, mintha az egész világ megerőszakolta volna. Az ezt követő magánéleti gondok csak rontottak a helyzeten, egy ideig még az is felröppent, hogy visszavonul a filmezéstől egy darabig, hogy helyre tegye magában a dolgokat. Majd az idő eldönti, hogy mi lesz vele, ha azonban ezt a szerepvállalást vesszük alapul, egyfajta pszichológiai tanulmánynak is felfogható. Mert nincs abban semmi radikális, ahogy ez a lány levetkőzik a filmben, és szinte mindenét a néző elé tárja, de végig úgy éreztem, részéről ez nem a szerep, amit játszik, hanem ténylegesen a világnak szól. Mintha ezzel azt mondaná: "itt vagyok, mindenestül, megmutattam magamból mindent, innentől már semmilyen titkom sincs". Amolyan sajátos 'ami nem öl meg, az erősebbé tesz'-kinyilatkoztatást éreztem, és hiába egy gyönyörű női test az, amit látok, azzal, hogy ő maga tárgyiasítja saját magát, elvesz belőle mindent, ami szexivé teszi. Ha ez tényleg tudatos döntés a részéről, akkor gratulálok neki, és remélem, hogy szüksége volt rá ahhoz, hogy meg tudjon küzdeni a démonaival, ellenkező esetben ugyanis túlságosan is öncélú ahhoz, hogy pozitívumként fogjam fel.

Alapvetően szeretem a hidegháborús kémfilm zsánerét, de a Red Sparrow nem csak, hogy jobb is lehetett volna, hanem sokkal rosszabb, mint a műfajban szinte bármi. Lassú, vontatott, nem is igazán vezet sehová, nincsenek benne csúcspontok, de még hullámvölgyek se. Egész egyszerűen csak lapos, és mint ilyen, egyszersmind felesleges is. Mégsem tudok haragudni rá, inkább csak sajnálom, mint ahogy a főhősnőjét, vagy az őt alakító színésznőt.