Technikai fejlődésünk, és annak kockázatai. Na persze nem öntudatra ébredő androidokról van szó, és a Skynet sem pusztítja ki az emberiséget. Nem. Charlie Brooker történetei inkább a közeli, esetleg megvalósuló jövőbe kalauzolják a nézőt, rávilágítva többek között arra, hogy a technikai vívmányok a rossz kezekben visszaélésekre adhatnak lehetőséget.
Több, mint két éve írtam a Black Mirrorról először, a sorozat azóta a Netflixre költözött (egyúttal hat részesre bővült), és én kíváncsisággal vegyes félelemmel ültem neki, mert nem szerettem volna, ha a nyilvánvalóan több pénz és az "amerikanizálódás" a minőség rovására megy. Nos elöljáróban legyen elég annyi, hogy erről szó sincs, sőt.
A sorozat formavilágát és történeteit tekintve elég nehéz róla spoilermentesen beszélni, mivel a legkisebb információmorzsa is ronthatja az élményt. Az alapanyag ugyanis szinte megköveteli a nemtudást, az élmény úgy válik igazán teljessé, ha mi magunk fedezzük fel az elejétől a végéig. Az egyes epizódok egyáltalán nem függenek össze, mindegyik különálló, nagyjából 1 órás játékidőt ölel fel, gyakorlatilag még a sorrendjük sem számít (erről később még lesz szó).
Függetlenül attól, hogy a lájkok és megosztások uralta közösségi hálóról, a videojáték-fejlesztésről, hatékonyabb katonák létrehozásáról vagy szinte lenyomozhatatlan gyilkosságokról van szó, netán arról, hogy mit vagyunk képesek megtenni, meddig megyünk el a titkaink megőrzésének érdekében, a Black Mirror keményen bírálja a társadalmunkat. Itt nincsenek vidám befejezések, minden egyes rész kezdeténél biztosak lehetünk benne, hogy a dolgoknak nem lesz jó vége, mégis minden alkalommal feltörlik velünk a padlót, csak a rutinunkon múlik, hogy mennyire.
És itt térnék vissza a sorrendiségre, és a minimális előtudásra, a negyedik epizód ugyanis némileg kakukktojás minden szempontból. Egyrészt akkor járunk a legjobban, ha a szó legszorosabb értelmében semmit sem tudunk róla, másrészt pedig, ha hallgattok rám, meghagyjátok záróepizódnak. Az előző öt rész depresszív hangulata után megfelelő lezárás lesz. Minőségben is kilóg egy kicsit a sorból, mert bár remekül fel van építve, vannak ennél sokkal jobb epizódok is. Hogy mást ne mondjak, az első kettő az évadban, még akkor is, ha a nyitórész a maga negédes, színes-szagos álomvilágával, hogy úgy mondjam a legamerikaibb epizód a sorozat történetében.
Vannak olyan produktumok, amelyek egy adott célközönségnek készülnek, törekszenek a kompromisszum-mentességre, és ha valami, hát a Black Mirror hatványozottan ilyen. Megköveteli a figyelmet, nem lehet csak úgy félvállról venni, és olvasni kell a sorok között, de ha igényünk van az ilyesfajta tartalomszolgáltatásra, a minősége folytán kamatostul megtérül a belefektetett idő.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.