A fogoly (The Captive)

Ez nem éppen az lett, amit vártam, és kicsit keserű a szájíz, mert megvolt benne a potenciál.

Matthew Lane (Ryan Reynolds) és 9 éves kislánya, Cass hazafelé tartanak a kislány korcsolyaedzéséről. Az apa megáll egy étteremnél, hogy süteményt vegyen, és mire visszaér az autóhoz, a kislány eltűnik. A rendőrség nyomozást indít ugyan, de nyomok híján eléggé tehetetlenek, a szülők viszont nem adják fel. És nyolc évvel az eset után, most úgy tűnik, van remény arra, hogy a lány még életben van.

Ebből a történetből bármit ki lehetett volna hozni, de sajnos Atom Egoyan, rendező kissé öncélú művészkedésbe vitte át a megvalósítást.

Pedig szép, hosszan kitartott snittekkel operál, jó az aláfestő zene is (még ha néha kissé túl direkt, akkor is), és a színészek is megtesznek minden tőlük telhetőt, Mireille Enos kivételével, akit szapultam már, de itt se jobb semmivel se.

De nézzük (rajta kívül) miben is rossz a film:

Van jónéhány felesleges, sehova se vezető történetszál, de maga a történetvezetés sem lineáris, ide-oda ugrálunk az időben, ami lehet, hogy feszültségteremtőnek lett szánva, de inkább bosszantó, mert nem lehet eléggé elkülöníteni az idősíkokat. A rendőrség hangsúlyozottan nincs a helyzet magaslatán, például az apa vallomástételénél néha a fejemet fogtam, hogy ezt most így hogy. És bár nem durva a képi világ, hiába van emlegetve a pedofília például, minden megmarad emlegetés szintjén, semmit sem mutatnak. Ez egyrészt előny, mert a képzeletünkre van bízva, és ez esetben tényleg megvan a feszültségteremtés, viszont van olyan jelenet is, ahol a több tényleg több lett volna, helyette csak hiányérzet van. Abba meg, hogy a végkifejlet egy véletlennek köszönhető, inkább ne is menjünk bele.

És, amiben jó:

Ryan Reynolds. Azt nem mondom, hogy az egész filmet elvinné a hátán (csodát ő sem tudna tenni), de az alakítása remek. Hibátlanul hozza az aggódó apát, és neki köszönhető a film (több kisebb, és egy nagyobb) csúcspontja is hitelesség szempontjából. Túlzás lenne azt állítani, hogy furcsa módon épp azokban a szerepeiben villant kiemelkedőt, amiben szakállas, de volt már rá példa, nem is egy, és ez a mostani is ilyen. Tudom, hogy ez nem szempont, de én értékelem, ha egy hozzá hasonló fickó kvázi kibújik a szépfiús státuszból, hogy egy egészen más oldalát mutassa meg, nem elvitatva persze az amúgy remek stílusérzékét. Nem akarom agyonreklámozni, de bírom a srácot, na.

Mint már említettem, tetszetős a képi világ, ha valaki szereti a lassan építkező sztorihoz illő kamerakezelést, jó a zene is, Rosario Dawsont meg igazából bármiben szívesen elnézegetem két (vagy több) órán keresztül.

Szóval néhány alakítás miatt (Reynoldsén kívül is akad pár jó) egyszer érdemes volt végigülni, de nem hinném, hogy bármikor újra elővenném.