Mit tennél, ha összefutnál egy emberrel, aki egykor nagyon sokat jelentett neked, de hosszú ideje nem láttad? Mit mondanál neki? Hogy viselkednél? Lehet-e közös jövőtök ennyi idő után?
Celine (Julie Delpy) és Jesse (Ethan Hawke) 9 év után találkoznak újra. A fiú írt egy könyvet az egyetlen korábbi közös éjszakájukról, és most promóciós körúton van vele Európában; Párizs az utolsó állomás. Jesse a könyvbemutató után hazarepülne, de mivel a gép indulásáig még van némi ideje, tesznek egy sétát a városban, és megpróbálják ott folytatni, ahol legutóbb abbahagyták.
Emlékszem, hogy először nem hagyott akkora nyomot bennem a film, mint az első rész. Akár azt is mondhatnám, hogy nem tetszett, legalábbis annyira nem, mint amennyire vártam. De az azóta eltelt időben már többször újra elővettem, és rá kellett jönnöm, hogy velem van a baj. Mert fiatalabb voltam, mint a film hősei, és huszonegynéhány éves fejjel nehezen éli bele magát az ember a harmincasok gondjaiba. Azóta én is érettebb lettem, velem is történtek olyan dolgok, amik párhuzamot mutatnak az ő beszélgetéseikkel, és, hogy úgy mondjam, összeállt a kép. Bizonyos filmekhez kell bizonyos kor, és tapasztalat, ennyi az egész.
Egyik részt sem tartom hibátlannak, de az őszinteségét nem győzőm eleget hangsúlyozni. Richard Linklater, rendező, valamint Hawke és Delpy együtt írták a forgatókönyvet, és nem lepődnék meg, ha bárki azt állítaná: önéletrajzi ihletésű a történet. Hétköznapi dolgokról van szó most is: házasság, kapcsolatok, gyerek, szerelem, szex, de mind-mind úgy előadva, hogy azt gondolhatjuk, a saját életük szolgált példaként.
Hawke és Delpy párosa továbbra is tökéletes összhangban van. Az elejtett pillantások, amikor a másik épp nem néz oda, a lopott érintések, elkezdett, de be nem fejezett mozdulatok, vagy az az egy ölelés a megfelelő pillanatban: saját magunkat látjuk bennük, ha már velünk is történt hasonló. De ugyanígy jelen vannak a mindennapok gondjai, a sok eltemetett, felgyülemlett frusztráció, amit aztán a legkisebb szikra is lángra lobbant. Nem csodálkoznék, ha azután a jelenet után, amit Delpy rendez a kocsiban hazafelé menet, sokan azt gondolnák: ez a nő egy hisztérika. Pedig van az úgy, hogy minden fájdalmunkat épp egy olyan ember nyakába zúdítjuk, akit szeretünk, és aki talán nem is tehet semmiről.
Azt nem mondom, hogy tetszeni is fog, de én továbbra is csak ajánlani tudom. Mert tanulni lehet belőle, mert fantasztikus a színészek közti kémia, mert csodásan van fényképezve, mert remek a zene, és mert egy jó film, az első részhez illő, és méltó, tökéletes befejezéssel.
"Celine: - Édesem...le fogod késni azt a gépet!
Jesse: - Tudom..."
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.