Vegyes érzések kavarognak bennem. Szerettem volna lazán hátradőlni, és élvezni a fizika korlátait hírből sem ismerő, önmagát pedig egy percig sem komolyan vevő, igazi agyeldobós akciókat. De egyúttal tudtam azt is, hogy ez az élmény nem lesz, és nem is lehet ugyanolyan, mint korábban. Viszont éppen ezért sokkal jobban látom a hibáit is. Látom azt, hogy jobb film is lehetett volna, ha nem kellett volna Paul Walker tragikus halála miatt félúton átírni az egészet, ráadásul úgy, hogy az addig leforgatott jeleneteket kénytelenek voltak megtartani. Megtettek ugyan minden tőlük telhetőt, és ez tényleg látszik is, de a végeredmény még így is egy kicsit felemás lett. Azt viszont senki sem veszi el tőlük, hogy az utolsó képsorok bármennyire patetikusak is, úgy maradtak hűek a sorozat atmoszférájához, hogy közben méltón búcsúztattak el egy régi barátot.
Ha nagyon kritikusan szemlélném a dolgot, azt mondanám: a film sztorija maximum két mondatban összefoglalható. Az előző rész nemjóemberének még rosszabb bátyja (Jason Statham) bosszút akar állni Dom-on (Vin Diesel) és barátain az öccse állapotáért. Igen, én is tudom, hogy ez csak egy mondat volt. És igen, én is tudom, hogy ennél több dolog is történik a filmben, de egyrészt ez a főszál, másrészt minden más csak alibi egy-egy újabb hajmeresztő akcióhoz.
De a lényeg, azaz az akciójelenetek továbbra is működőképesek. Még akkor is, ha javarészt nem attól tesszük le az arcunkat, amit látunk, hanem attól, ahogy simán rálicitálnak az eddig látottakra. Mert az tényleg elképesztő. De a sztori többi része? Hát az már csak mérsékelt sikereket ér el a figyelem fenntartásában. És, ha már ennyire hangsúlyozom a hibáit, kezdjük azokkal:
Nem a logikai problémákra, a motivációk hiányára, vagy a dramaturgiára gondolok, azokból az eddigi részekben is bőven kijutott. Ha valaki egy ilyen filmre ül be, az jó esetben feltételez egyfajta befogadókészséget. Nem. Inkább az olyan elvesztegetett tehetségekre gondolok, mint amilyen Djimon Hounsou, vagy Kurt Russell. (ez utóbbi szövegkönyvét ráadásul Sörös Sándor helyenként úgy mondja fel, mintha papírról olvasná muszájból, bár ez nyilván nem Russell hibája) Sajnos mindketten egydimenziós papírmasé figurák, és teret sem kapnak a kibontakozásra.
Vagy ami a technikát illeti: tényleg egyetlen épkézláb akciójelenet nincs már manapság kamerarángatás nélkül? És még sikerült erre is rálapátolni. Az első bunyójelenetben The Rock bevet Statham ellen egy olyan mozdulatot (ismertebb nevén: Rock Bottom), amit még a pankrátorkorszakból hozott magával. Na most, ha ezt oldalnézetből, egy statikus kamerával veszik fel, szinte önkéntelenül is összerándulunk, annyira dinamikusnak, intenzívnek, egyúttal csonttörőnek hat (még akkor is, ha pankrációban az ellenfél nyilvánvalóan felugrik, hogy segítse a mozdulat kivitelezését). Azzal a beállítással viszont, ahogy a jelenetben van, olyan, mintha csak állnának a levegőben. Sajnos ez a technikai megoldás még háromszor-négyszer szerepel a filmben, és minden egyes alkalommal a látvány rovására megy.
Belemehetnék mélyebben is, és tudnék is, ha akarnék, de mivel ez alapvetően egy szórakoztató film, jöjjenek inkább a pozitívumok:
A karakterek között továbbra is remek az összhang, a vicces adok-kapok szituációk mind jók, jól is vannak elhelyezve, oldják a feszültséget, és tényleg viccesek, nincs erőltetettség. Az akciók pedig, ahogy mondtam, hajmeresztőek. Egy szupersportkocsival átugratni egyik felhőkarcolóból a másikba, vagy ejtőernyővel kidobni kocsikat egy repülőből, ezek olyasmik, amiket máshol nem látni, de egyúttal csak itt, ennek a filmnek az univerzumában működhetnek. És akkor még nem beszéltünk az olyan jelenetekről, amikben száguldás közben szállnak át egyik kocsiból a másikba, vagy épp The Rock egyszemélyes felmentőserege azzal a gépágyúval a kezében. Némelyik jelenet ugyan túl van húzva, de ennyi talán még belefér.
Szórakoztatás szempontjából az előző két rész simán kenterbe veri, de ez nem a film hibája, és nem is az alkotóké. Egy sajnálatos tragédia következménye, hogy ilyen lett, azt pedig, hogy mennyire lesz itthon többször újranézhető, majd úgyis az idő dönti el. Mint mondtam, túlságosan látom a hibáit, de ebben az esetben próbálok megbocsátó lenni, mert pátosz vagy giccs ide vagy oda, ez akkor is egy férfias, de mégis megható búcsú.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.