Maggie - Az átalakulás (Maggie)

"Dr. Kaplan: - Csak három lehetőséged maradt. Egy: elviszed őt a karanténba.
Wade: - Ezt nem fogom megtenni.
Dr. Kaplan: - Nem is javaslom. A jelentésemben az lesz, hogy lassan halad a folyamat, szóval ez nyer neked egy kis időt. Második lehetőség: Megadjuk neki a koktélt, amit a karanténban adnának neki. Legalább így veled lehet, amikor megkapja, és nem egy rakás idegen, vagy más fertőzött között. De tudod, hogy ő most semmit sem érez? Ezt érezni fogja. A jelentések szerint fájdalmas. Rettenetesen. Egészen a végsőkig.
Wade: - És mi a harmadik lehetőség?
Dr. Kaplan: - Gyorsan csinálni."

A Földön egy pusztító járvány tört ki. A világméretű katasztrófát ugyan sikerült elhárítani, de a betegséggel való harc még korántsem ért véget. Az orvosok sem az okát, sem a gyógymódot nem ismerik, egyedül csak a lefolyását: aki megkapja, arra a lassú leépülés vár, amelynek végén a szörnyű kór őrült, kontrollálhatatlan kannibalizmusba taszítja. És ekkorra már tényleg csak a fenti három lehetőség marad.

Maggie-t (Abigail Breslin) az utcán támadták meg, és harapás útján kapta el a fertőzést. Apja, Wade (Arnold Schwarzenegger) viszont nem mond le róla, kihozza a kórházból, és otthon gondozza. Nem hajlandó karanténba vinni a lányt, mert a felesége halálos ágyánál ígéretet tett, hogy vigyázni fog rá. És hiába jár ki hozzájuk a rendőrség egyre elszántabban, hiába szembesül a szomszédok példáján azzal, ami rá vár, az utolsó pillanatig kitart, és mindent megtesz azért, hogy a Maggie elkerülhetetlen halála előtti napok szebbek legyenek.

Rendkívül pesszimista hangulatú, és legalább ennyire lassú folyású posztapokaliptikus horror-dráma, amiben a 67 éves Arnold Schwarzenegger, tőle szokatlan módon, mély átérzéssel játszik.

Ízlelgessük ezt a meghatározást: posztapokaliptikus horror-dráma. Legalább annyira egyedi, mint az, hogy Arnold színészi kvalitásokat mutat. Mert valljuk be: bármennyire is kedveljük őt, ezt nem annak köszönheti, hogy annyira jó színész lenne, hanem csak, és kizárólag annak, hogy hihetetlenül karizmatikus személyiség. Ezt várjuk tőle, meg persze akciót rogyásig. Illetve eddig ezt vártuk tőle, mert így a 70-hez közeledve már ezt sem teheti hitelesen. És valószínűleg ő is így volt vele, mert ez a független film gyakorlatilag szöges ellentéte mindannak, amit karrierje során láthattunk tőle.

És jól csinálja. Nagyon visszafogottan, finom eszközökkel, apró rezdülésekkel játszik, de ezekben az apróságokban benne van minden, amitől átérezhetjük Wade helyzetét, fájdalommal és félelemmel vegyes szeretetét. Nem Oscar-esélyes alakításra kell gondolni, de én mégis úgy éreztem, hogy a vásznon nem Arnold Schwarzeneggert látom, hanem egy idősödő színészt, aki jól játszik.

Abigail Breslin pedig remek partnere ebben. Ő sem az a kislány már, aki a Zombieland-ben volt, nagyon sokat változott azóta külsőleg és belsőleg egyaránt. Az ő alakítása sem harsány - pedig lehetett volna -, hanem szépen igazodik a film hangulatához. Nagy változáson megy át a játékidő alatt, de végig hiteles tud maradni.

Apropó Zombieland. A filmben - nyilván tudatosan -  egyetlen egyszer sem hangzik el a 'zombi' kifejezés. A betegségre, csak, mint járványra utalnak, amelynek vannak tünetei, és van egyfajta lefolyása, és ez így is van jól. Konkrét támadás is jó, ha kétszer történik, és azok sem torkollnak fröcsögő kivégzésekbe, mint egy átlag zombihorrorban. Szóval, ha valaki ilyesmire számít, csalódni fog.

De, hogy miért is írtam, hogy jól van ez így? Mert a film nem is erre koncentrál, hanem arra, hogy egy kisebb közösség tagjai hogyan dolgozzák fel az effajta tragédiát. Hogy egy családon belül mennyire lehetnek eltérőek a hozzáállások, és, hogy mennyire nem számít, hogy ez a saját gyerekünkkel történik-e, vagy épp a nevelt lányunkkal. A nehéz kérdésekre adandó válaszok mit sem változnak ettől, az elkerülhetetlen ugyanúgy elkerülhetetlen marad.

A film pedig audiovizuális téren csodálatosan igazodik ehhez a pesszimista hangvételhez. Az olykor alig észrevehető, de mégis nyomasztóan lüktető zene, a hosszan kitartott - akár dialógus nélküli - snittek, a kopottas színvilág, az érdekes felvételszögek - a békaperspektíva, vagy a sok közeli -, és a gyakori játék a fókusszal, mind-mind hozzájárulnak ehhez. Mint például a jelenet, amiben Maggie sírva nézi a napfelkeltét: hátsó félprofilból veszi a lányt a kamera - a háttér ekkor még homályos -, és a könnyeit csak a napszemüvegének lencséjén látjuk. Néhány pillanat az egész, majd a kép totálra vált, hogy mi is gyönyörködhessünk a napfelkeltében. Én nagyon szeretem az ilyesmit.

Nem könnyű darab, és bár csak másfél óra, jóval többnek érződött. A téma megköveteli ugyan a lassú történetvezetést, de ez egy kicsit a kárára is vált. Nyilván nem is ajánlanám mindenkinek, de az biztos, hogy évek múlva még akár hivatkozási pont is lehet belőle. Ha Arnold innentől már csak ilyen alakításokat nyújt, akkor azért, ha pedig egyedi eset lesz, akkor meg azért. Így, vagy úgy, nekem mindenképp megérte.