Légszomj (Air)

Bauer (Norman Reedus) és Cartwright (Djimon Hounsou), a két gyökeresen eltérő személyiségű mérnök egy olyan földalatti létesítményben teljesít szolgálatot hat hónapos ciklusokban, aminek a célja az emberiség megmentése. A világ ugyanis elpusztult egy nukleáris katasztrófában, a felszín, és vele együtt a levegő is sugárfertőzött. Ehhez hasonló, régi rakétasilókban alakítottak ki olyan létesítményeket, ahová össze tudták gyűjteni a világ tudósait, hogy kriogén alvásban tartsák őket, amíg a felszíni levegő újra belélegezhető lesz. Az automata rendszer féléves sztázisban tartja a két mérnököt egy speciálisan erre készült tárolóban, majd minden ciklusban felébreszti őket, két órányi áramot és levegőt biztosítva nekik. Ez az idő arra szolgál, hogy elvégezzék a rendszeren a diagnosztikát, a karbantartási munkálatokat, leellenőrizzék a tudósok állapotát, és becsekkoljanak, tudatva a többi létesítménnyel, hogy minden rendben megy. Az épp aktuális kétórás ciklusban viszont elektronikai hiba miatt kisebb tűz üt ki, amiben Cartwright tárolója megsérül, ezért ki kell cserélniük. Ám a tartalék tároló tesztüzeme alatt újabb rejtélyes hiba történik, amibe a tesztet végző Bauer majdnem belehal. Üzemképes tároló nélkül viszont nem maradhatnak, a ciklusban rendelkezésre álló idő - és vele együtt a levegő - vészesen fogy, ezért Cartwrightnak sugárvédő öltözetben át kell mennie egy légzsilipen keresztül a szomszédos létesítménybe. De oda a fertőzött területen át vezet az út.

Gyakorlatilag egyetlen helyszín, két szereplő, szűkös időintervallum, és egy, a szó legszorosabb értelmében vett életbevágó probléma. Pont elég a feszült atmoszféra megteremtéséhez.

Bár a film láthatóan kis költségvetéssel készült, az összképen ez nem érződik túlságosan, mert remek a történetvezetés. Túl sokat nem tudunk meg a két mérnök múltjáról, a katasztrófa mibenlétére is csak utalásokat kapunk, de ezek az információtöredékek épp elég támpontul szolgálnak ahhoz, hogy megértsük a szereplők viselkedését, együtt tudjunk érezni velük, amikor kell, és világosak legyenek a motivációik. Ebben persze hatalmas szerepe van a két színész közti interakciónak és dinamikának. Mindketten tehetségesek, mindkettőjüket kedvelem, és hozzák is az elvárhatót. Norman Reedus szinte pontosan ugyanaz a laza, cinikus, kemény fickó, akit a The Walking Dead-ben alakít, épp ezért én azt mondom: aki azt a karaktert szereti, itt is fogja. A TWD-párhuzam amúgy azért is érdekes, mert - ahogy a plakát is hirdeti -, Robert Kirkman, az említett sorozat írója bábáskodott a projekt fölött, de azért ez nem az ő filmje, csak a produceri teendőket látta el. Christian Cantamessa, rendezőnek ez az első egész estés filmje, de elég jól végzi a dolgát. Djimon Hounsou pedig tökéletesen hozza az ellenpólust, az ő karaktere a megtestesült higgadtság, aki nem adja fel, csak a feladatra koncentrál, és az utolsó pillanatban is a probléma megoldását keresi.

Rajtuk kívül ugyan még van egy szereplő, de az ő kiléte, és a hozzá kapcsolódó ok-okozati összefüggések spoilermentesség miatt itt most nem kerülnek bemutatásra. A végkifejlet amúgy a film egy pontjától némi rutinnal könnyen kitalálható, de ez nem von le sokat az értékéből, mint ahogy az utolsó képsorok kissé közhelyes mivolta sem. Mert közben ott van az a tekintet, amin tükröződik a világ összes fájdalma és lelkiismeret furdalással vegyes megkönnyebbülése.