A kissé naiv, jámbor és túlontúl jószándékú Freddy Heflin (Sylvester Stallone), seriffként dolgozik a többségében zsaruk lakta városban, Garrisonban. Rengeteg New Yorki rendőr költözött ide évekkel ezelőtt, hogy egy kis nyugalmat találjanak egy-egy hajtós műszak után. Freddy is a testülethez akart tartozni, mióta az eszét tudja, de mivel egy balesetből kifolyólag fél fülére süket, így alkalmatlannak nyilvánították. A rendőrség egyik oszlopos tagja, Ray Donlan (Harvey Keitel) szerezte neki ezt az állást, de igazából ő is, és a többi itt lakó zsaru is lenézi Freddy-t. Amikor az ügyeletes sztárzsaru, Murray Babitch (Michael Rapaport) zűrbe keveredik, a többiek - védve a mundér becsületét – megpróbálják eltussolni, és épp Garrisonban bújtatják el, miután megrendezték a halálát. Egy véletlen rutinellenőrzés során Freddy meglátja a srácot, ezért a saját szakállára nyomozni kezd, amiben a belső ellenőrzés hadnagya, Moe Tilden (Robert De Niro) megpróbálja minden eszközzel támogatni.
Sylvester Stallone alapvetően egy akciósztár, mindig is az volt. Épp ezért, amikor egy hozzá hasonló kvalitásokkal rendelkező fickó színészkedni kezd, az mindig meglepő, de akár még jól is elsülhet. Stallone majdnem 20 kilót hízott a szerep kedvéért, az egyik füle pedig folyton be volt dugva a forgatás alatt, hogy hitelesebben játszhassa a süketet. Emlékeim szerint a rajongói nem igazán fogadták jól a filmet, mert ugyanazt várták tőle, amit mindig nyújtani szokott: dagadó muszklikat, kemény egysorosokat, és akciót akció hátán. Ehelyett kaptak egy lassan építkező zsaruthrillert, amiben összesen egy tűzharc van, az se tart tovább 5 percnél, az egésznek a közepén pedig ott van Sylvester Stallone kövér-mamlasz kiadása. A nézőket nem érdekelte, milyen jól játszik, pedig más erényei mellett épp ez az, amiért érdemes megnézni ezt a filmet.
És Stallone tényleg remek alakítást nyújt. Halkan beszél, még a hangja sem olyan, mint szokott lenni, egész lényéből sugárzik, hogy szégyelli a süketségét, komplexusai, visszahúzódó természete szinte az arcára vannak írva. Mint ahogy az irigység is, amivel a helyi rendőrökre néz. De ebben sincs semmi rossz szándék, csak egy akar lenni közülük, szereti a munkáját, de minden nap el kell viselnie, hogy mindenki lenézi; bábként tekintenek rá, aki azért van ott, ahol, hogy a város elmondhassa: a rendőröket is felügyeli valaki. Pedig ez messzebb nem is állhatna a valóságtól, Freddy szavának egyáltalán semmi súlya nincs. És Stallone egészen finom eszköztárral képes ezt megmutatni nekünk. Hirtelen nem is tudnék az övénél alulértékeltebb színészi játékot mondani. Tényleg remélem, hogy lassacskán észbe kap majd, és eszébe jut, hogy egyszer már csinált ilyet, mert én még szívesen elnézném hasonló szerepekben.
A többieket nem méltatom külön. Robert De Niro ebben az időben még nem vállalt el bármit a megélhetésért, nem tűntek mesterkéltnek a manírjai, egyszerűen csak úgy játszik, ahogy tőle elvárhatjuk. Mint ahogy Harvey Keitel, Ray Liotta, Michael Rapaport, vagy Robert Patrick is. Kisebb-nagyobb szerepekben, de mind jól játszanak, tényleg öröm nézni ilyen neveket egyszerre a vásznon.
Technikailag nem nyújt semmi látványosat, vagy formabontót a film, olyan, mint amilyenek a zsaruthrillerek lenni szoktak. Jó az aláfestő zene, az operatőri munkában sem találunk semmi kifogásolhatót, egy dologra viszont mindenképpen felhívnám a figyelmet. Mégpedig a jelenetre, amiben Stallone a másik fülére is elveszti a hallását, mert az viszont pazar. Maga a leszámolás, ami közben zajlik igazából teljesen átlagos lenne, viszont maga a jelenet úgy van felépítve, hogy mi is annyit érzékelünk a külvilágból, amennyit Freddy: halljuk a szívdobogását, egy folyamatos, fájdalmas sivítást, ahogy a hirtelen sokkhatástól sípol a füle, de a környezet hangjai, a külső zajok csak valahonnan nagyon távolról szólnak. És így az a néhány fegyverdörrenés szinte egy robbanás erejével hat. És itt még nem spóroltak a vérrel se, fröccsennek a művér-kapszulák, ahogy azt kell.
Mondhatnám, hogy ez a film is tizenkettő-egy-tucat, mert tényleg sok hasonló van. Ami viszont azokból hiányzik, az Sylvester Stallone. Nem az akciósztár, hanem a színész. Ez az, ami kiemeli az átlagból, és ez az, amiért megéri rááldozni azt a bő másfél órát.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.