Önkívület (Self/less)

Damian Hill (Ben Kingsley), a multimilliomos üzletember egészségét rohamléptekben emészti fel a rák, ám az utolsó előtti pillanatban, úgy tűnik mégis szembe jön vele a megoldás, Dr. Albright (Matthew Goode) személyében, aki magát a halhatatlanságot kínálja a férfinek. Az orvos ugyanis egy rejtélyes laborban, egy még rejtélyesebb eljárással képes Damian tudatát és emlékeit egy előre kiválasztott, fiatal testbe (Ryan Reynold) átültetni. De mi van akkor, ha ez a test nem a laborban készült, ahogy Dr. Albright állítja, hanem egy élő ember teste, akinek megvannak a saját emlékei?

Mindig is izgatta az emberiséget a halhatatlanság kérdése, mert hát ki ne szeretne örökké élni? De, ha képesek is lennénk elérni, érdemes lenne-e? Ki lenne jogosult eldönteni, hogy ki élhet az idők végezetéig, és ki nem? És mit kezdenénk ezzel a tengernyi idővel, ami ily módon megadatna nekünk?

Aki ezen a ponton azt gondolja, hogy a fent felvetett kérdéseket nem válaszolja meg a film, annak jár a piros pont. Mert Tarsem Singh alkotása bizony a kihagyott lehetőségek tárháza. Tipikus példája annak, hogy nem rossz, de a jó, az nem ilyen.

Amikor úgy 2000 táján, még a VHS hőskorában volt szerencsém megnézni A Sejt-et, azt gondoltam, Singh-re, mint rendezőre érdemes lesz odafigyelni, mert páratlan vizuális eszközökkel dolgozik. Nem hiszem, hogy valaha is eljut oda a tudomány, hogy megmutassa, hogyan is néz ki valójában a tudatalattink, de az említett film mégis megpróbálkozott vele, és még ha nem is járt közel a valósághoz, tényleg elképesztő, amit elénk tárt. Hogy miket rendezett Singh azóta? A látvány lehet, hogy megmaradt, de minden más egyre felejthetőbb. Mindez csak azért érdekes, mert most taglalt filmünk nem is látványos, és még inkább felejthető.

Mert a direktor nem, hogy nem ás le a dolgok mélyére, hanem szinte még csak a felszínt sem kapargatja. Ami kérdések felmerülnek, vagy egyáltalán nem válaszolja meg, vagy egy-két jelenettel, és még kevesebb félmondattal elmismásolja. Erre legjobb példa maga az eljárás, ami a sztori egy lényeges része lenne. "A gépünk lényegében egy hatalmas mágnes." - mondja a Matthew Goode által közepesen alakított Albright doktor, és ezzel el is van intézve, ne is reménykedjünk, hogy ennél többet megtudunk. És sajnos az egész film ilyen.

Ryan Reynolds játszott már ennél jobban és rosszabbul is, most épp bár próbálkozik, de csak egy tisztes iparosmunkára futotta tőle. A történet gyakorlatilag egyik akciójelenettől a másikig sodorja, a köztes időben pedig Reynolds azt próbálja bemutatni nekünk, ahogy az egyik tudat viaskodik az agyában a másikkal. Ez utóbbiban mondjuk elég jó, de ettől még az összkép sajnos nem lesz erősebb.

Ben Kingsley minimális eszköztárral is képes uralni a vásznat, de egy ekkora formátumú színésztől ez nem meglepő. A probléma viszont a vászonidőben rejlik, ugyanis az sajnos az ő esetében nem több maximum félóránál.

Az akciójelenetek elég feszesre vannak vágva, de egy-egy pillanatban simán ki lehet szúrni Reynolds dublőrét, ami azért 2015-ben már túl van azon, amit még elnézhetünk. És, ha már látvány, itt vissza is kanyarodnék magára az eljárásra: a gép, ami az átültetést végzi, egy kissé indusztriális MRI-re hasonlít, ami lehetne pozitívum (a látvány befogadását megkönnyíti a készülék ismerős jellege), de mivel a működéséről semmiféle magyarázatot nem kapunk, nem lesz több egy olcsó húzásnál.

Az egyetlen, ami talán nyomot hagy bennünk, az a zene. New Orleans utcáit belengi a jazz, de a köztes aláfestő taktusok is remekül illeszkednek az adott jelenetekhez.

Szerettem volna, ha Singh visszatalál az egyszer megkezdett, helyes útra, de nagyon úgy néz ki, ő is beállt azon tehetséges rendezők sorába, akik eladják magukat Hollywoodnak. Nem szívesen mondanék le róla, mert kár lenne érte, de a mellékelt ábra azt mutatja, hogy a jövő nem sok jóval kecsegtet tőle. És kár ezért a filmért is, mert az alapfelütésben megvolt a potenciál, de a végeredmény felejthető.