Megtehetek bármit (Absolutely Anything)

Neil, a kissé ügyefogyott fickó (Simon Pegg) egy gimnáziumban tanít, és bár közben arról álmodik, hogy sikeres író lesz, mégis képtelen befejezni a könyvét. Egy társasházi lakásban él a kutyájával, Dennis-szel, és odáig van az alsó szomszédjáért, Catherine-ért (Kate Beckinsale), annak ellenére, hogy abszolút nincsenek egy súlycsoportban. Viszont Neil élete egycsapásra megváltozik, amikor egy fejlett földönkívüli civilizáció néhány tagja megajándékozza őt a Felsőbbrendű Lények Galaktikus Erejével. Attól a pillanattól fogva Neil bármit képes lesz véghez vinni, csak ki kell mondania, és intenie kell hozzá a jobb kezével. Az idegenek nem a saját szórakoztatásukra teszik ezt, hanem céllal: ez egy olyan teszt, melyben kiderül, vajon egy véletlenszerűen kiválasztott földi ember tud-e különbséget tenni jó és rossz között. Ha egy ekkora hatalommal a kezében jó dolgokat cselekszik, akkor a Föld népe méltónak találtatik, hogy csatlakozzon a fejlett civilizációk intergalaktikus közösségéhez, ha rosszra használja a képességét, a bolygónknak el kell pusztulnia.

Mit tennél, ha bármire képes lennél? A film egyik tanulsága, hogy mindenekelőtt precízen fogalmaznád meg a kéréseidet, mert ekkora hatalommal nem lehet csak úgy belekívánni a vakvilágba minden ostobaságot. Őrületbe tudja kergetni ugyanis az embert, ha tényleg minden megtörténik. Mármint, ha nem őrül bele előbb magába az abszolút hatalom lehetőségébe.

Azt azért előre elmondanám, hogy helyenként nem tűnik túl összeszedettnek a történet. Ugyanis vannak pillanatok, amikor Neil hiába tehet meg bármit, az ég világon semmit sem csinál, vagy nem olyan döntést hoz, mint normális esetben egy átlagember hozna. Tévedés ne essék, egy scifi-komédián nem a racionalitást akarom számonkérni, egyszerűen csak rossz, ha az embernek eszébe jutnak a kézenfekvő dolgok a film megtekintése közben, és önkéntelenül is kibuggyan belőle a kérdés: "de, hát, basszus, miért nem ezt vagy azt csinálod?" Na persze, ha Neil azt csinálná, ami nekünk eszünkbe jutott, akkor nem gördülne tovább a cselekmény, rosszabb esetben egyből vége lenne a filmnek.

De a fenti kifogástól eltekintve, egészen szórakoztató darabbal van dolgunk, és ami a fantáziát illeti, nem lehet okunk panaszra. Egyrészt vicces, hogy Neil milyen dolgokat vált valóra, másrészt, mint említettem, jó, ha precízen fogalmaz az ember ekkora hatalommal, mert hamar félrecsúszhatnak a dolgok. Példának okáért, ha kidolgozottabb idomokra vágyunk, nem elég azt kívánni, hogy "legyen nagyszerű testem!", de még az sem elég szabatos, ha azt mondjuk: "legyen a testem egy nagyszerű férfié!", mert előfordulhat, hogy úgy fogunk kinézni, mint Albert Einstein, nem pedig így:

Szóval nem kevés vicces szituáció akad a kívánságok megfogalmazásából és/vagy következményéből, és egyértelműen ezek a film legjobb pillanatai. A magam részéről amúgy szinte készültem rá, hogy az alkotók majd kijátsszák azt az ütőkártyát, ami nyilván sokaknak elsőre jut eszébe, nevezetesen, hogy Neil azt kívánja, hogy Catherine szerelmes legyen belé, és éppen ezért tetszett, ahogy végül ezt a cselekményszálat kezelték. Függetlenül attól, hogy egy Simon Pegg-külsejű pasas az életben nem jönne össze egy Kate Beckinsale-külsejű nővel. A hölgy eleve olyan szép, hogy az ember kapásból rondának érzi magát mellette, de minden előítéletem ellenére működött a dolog.

Pegg amúgy szokás szerint remek. A jól bevált manírjaival dolgozik, mint mindig, szóval, ha valaki kedveli őt, meg a filmeket, amikben általában szerepel, az most is jól fog szórakozni. Beckinsale a kötelezőt hozza, eddigi karrierje során ritkán tudott meggyőzni a tehetségéről, de a külcsín most is tökéletesen ellenpontozza az esetleges hiányosságait.

De még valakit kiemelnék, pedig csak a hangjával van jelen: Robin Williams. Neil ugyanis megajándékozza a kutyáját a gondolkodás, és a beszéd képességével, ezzel pedig egyrészt sok remek pillanattal leszünk gazdagabbak, másrészt teret szolgáltat a forgatókönyv egy zseniális hangutánzónak. Ha a film valaha megjelenik itthon, remélem, Mikó István elvállalja Dennis szinkronizálását, mert tökéletes lenne. Nem sokszor hallottam Robin Williams eredeti hangját, de annyira beleivódott a fülembe, hogy akárhányszor a kutya megszólalt, szinte láttam magam előtt ennek a kivételesen tehetséges embernek az arckifejezéseit, és ez a jókedv és a bánat egy különleges elegyét eredményezte. A stáblista közepe táján van is egy a szinkronstúdióban rögzített felvétel; rövid, de érdemes kivárni.

A kívánságok abszurditása folytán nem kevés digitális trükk került a filmbe, és bár kissé olcsónak tűnik, igazából csak néhol lóg ki a CGI. Ez kicsit ront az összképen, de lássuk be: kisköltségvetésű filmről van szó, nem várhatunk sokat, de azt legalább nagy százalékban sikerül is teljesítenie.

Az ilyen filmekre szoktam azt mondani, hogy aranyos. Nem akarja megváltani a világot, csak másfél órányi szórakozást szeretne biztosítani. Kisebb döccenőkkel, apróbb hibákkal ezt véghez is viszi. Az utolsó egyharmadra kicsit veszít a lendületből, de nem hinném, hogy utólag ezt bárki felróná neki. A magam részéről, én pontosan azt kaptam, amit vártam, semmi többre nem volt szükségem.