Fekete mise (Black Mass)

Drogkereskedelem, vesztegetés, uzsora, emberrablás és legalább 11 rendbeli gyilkosság: többek között ilyen bűnök elkövetése köthető James "Whitey" Bulger, a bostoni ír maffia vezéralakjának nevéhez. Róla, a felemelkedéséről és az FBI-jal való informátori kapcsolatáról szól a film.

Ha egy történetre ráaggatjuk a maffiafilm, vagy gengszterfilm címkéjét, tudjuk, mit várhatunk tőle. Többnyire legalább két órányi, lassú tempójú játékidőt, erős alakításokat, vulgáris szövegkörnyezetet és nyers brutalitást. Mindez itt is megvan, sőt egy kicsit több, de ugyanúgy egy kicsit kevesebb is.

Kezdjük a gyengeségeivel: ugyan a zsáner elemeit jól használja, és az atmoszféra is kellően feszült, nem ad semmi újat. Némi csúsztatással azt is mondhatnám: dokumentarista. Mert a történetvezetés olyan, mintha az ügy nyilvánosságra került adatait mutatná be pontról pontra, így bizonyos személyek, illetve cselekményszálak nagyon háttérbe szorulnak (erről később bővebben). Az epizodikusságot pedig csak erősítik a flashforward jelenetek, mintha azok bevágásával fejezetekre lenne osztva a sztori, és ez nem mindig tesz jót a ritmusnak.

Viszont az erősségei ennél sokkal nyilvánvalóbbak. Elsősorban a kiváló alakításokról beszélek. Eredetileg - a hatás kedvéért - a végére akartam hagyni, de basszus, amit Johnny Depp ebben a filmben művel, az valami fantasztikus. Tudom, hogy egy ideje már csak szapulom a pasast, és a jelzőket, amikkel illettem, nem fogom visszaszívni, mert egytől-egyig helytállóak voltak, de itt és most megmutatta, hogy van még benne spiritusz. De még hogy! Azt szoktam mondani, egy alakítás akkor igazán átütő, ha a vékony határvonal a színész és a karaktere között elmosódik. Ilyesmit viszont, mint amilyen Depp a Black Massben, csak ritkán látok. Az a bizonyos határ nem egyszerűen elmosódott, ez nem Johnny Depp; soha nem láttam tőle ezt a mimikát, nem ismerősek a mozdulatai, sehol sincsenek az unásig ismert manírjai, a hangját pedig gyakorlatilag a felismerhetetlenségig eltorzítja. Ez nem színészet, ez maga a metamorfózis. Depp a szó szoros értelmében átváltozott Whitey Bulger filmes alteregójává, egy igazi, fenyegetően halk szavú pszichopatává. Ebben persze nem kis része van a sminkeseknek is, de a munka oroszlánrésze egyes-egyedül a színész érdeme.

És, ha azt gondolnánk, hogy ezzel önző módon ki is sajátítja a filmet, messzebb nem is állhatnánk az igazságtól, köszönhetően Joel Edgerton remek játékának. Az ő alakítása egészen más, de ami a minőséget illeti, nem sokkal marad el Deppétől. Kiváló partnere, egyúttal tökéletes ellentéte, tényleg öröm nézni, ahogy játszik.

A főbb szerepeket megformáló színészek között egyetlen olyan van, akire leginkább a kettősség jellemző, nevezetesen Benedict Cumberbatch (és itt térnék vissza azokra a bizonyos háttérbe szorult cselekményszálakra is). Félreértés ne essék, az alakításába még véletlenül sem tudnék belekötni, amilyen kvalitás tőle elvárható, azt minden további nélkül most is szállítja. Brit létére elsajátította a bostoni ír dialektust, pedig ha valakinek, neki aztán tényleg jellegzetes a beszédmódja, de ennek itt most nyoma sincs. Ráadásul Edgertonnal van egy rendkívül feszült közös jelenetük, aminek a zárómondatától - és főleg annak előadásától - kirázza az embert a hideg. A probléma abban keresendő, hogy a családi szál Whitey és a testvére között nincs eléggé kibontva, pedig elméletileg fontos szerepe van a történetben. Ebben a formában viszont Cumberbatch egyszerűen nem kap elég teret a kibontakozásra.

Az operatőri munka, a beállítások, Dél-Boston szürkésre szűrőzött képei, az aláfestő zene és a korhűség mind-mind elsőosztályú, ahogy egy ilyen filmnél az elvárható. Épp ezért nem is degradálnám azzal, hogy tisztes iparosmunkának titulálom, mert annál sokkal több. Viszont ennek ellenére nem hiszem, hogy hivatkozási pont lesz belőle a zsáneren belül, mert nincs benne semmi plusz. Az alakítások emelik ki az átlagból, de ebben a műfajban még az átlagba is simán megéri beletartozni.