Brooklyn

Eilis (Saoirse Ronan), ahogy az ír bevándorlók többsége, egy jobb élet reményében érkezik Amerikába. Egy helyi lelkész (Jim Broadbent) segít neki albérletet és munkát találni, de a lány mindennapjait igencsak megkeseríti a kínzó honvágy. Fájdalmán csak az enyhít némiképp, hogy egy este megismerkedik az olasz származású Tonyval (Emory Cohen), ám egy váratlan tragédia miatt kénytelen visszautazni Írországba, ami egyúttal döntés elé is kényszeríti: maradjon hazájában, vagy válassza inkább új otthonát?

Szép film a Brooklyn, de nem ad semmi pluszt. Egy olyan romantikus dráma, amelynek gyönyörűen fényképezett és rendkívül korhű képi világában könnyen elmerülhetünk, tartogat néhány torokszorító érzelmi csúcspontot is, de lehetett volna sokkal több is ennél.

Alapvető problémája ugyanis, hogy kissé kidolgozatlanok a karakterei, és a háttér is. Nem tudjuk meg például, Eilisnek miért kell Amerikába mennie? Ugyan nem élnek nagy lábon, de neki is, nővérének is van állása, és mindkettejüknek helyén van az esze. Főhősnőnk viselkedése a tragédia utáni, Írországban töltött napok alatt pedig enyhén szólva is megkérdőjelezhető, ráadásul az idő múlása is nagyon felületesen van érzékeltetve.

Ugyanakkor, mint mondtam, elképesztően szép. A korhangulat, a ruhák, a díszletek mind fantasztikusak, ha szeretjük az 50-es évek Amerikáját. És a színészekre sem lehet semmi panaszunk, élükön a bájos, és gyönyörű ír akcentussal beszélő Saoirse Ronan-nel (nem egyszerű név, elismerem, a színésznő a következőképpen szokta kiejthetővé tenni: "Saoirse, like inertia"). Láttam már néhány filmben ezelőtt is, és általában az szokott lenni a véleményem, hogy ő maga mindig sokkal jobb, mint a film, amiben játszik. Sajnos, vagy szerencsére, de ez most sincs másképp, finom gesztusaival, érzékeny játékával messze kiemelkedik a többiek közül.

Ez alól csak az Eilis főbérlőjét alakító Julie Walters kivétel. Mrs. Keogh tipikusan a tiszteletreméltó, szigorú, de egyben rendkívül szerethető hölgy mintapéldája, és Julie Walters ki is hozza a karakterből a maximumot. Nem tölt sok időt a vásznon, mellékszerepről lévén szó, de számomra minden pillanata aranyat ért.

Ha azt mondom: az egyetlen látványbeli hiba, hogy az egyik óceánjárón játszódó jelenetben gyengélkedik egy kicsit a CGI, akkor elképzelhetitek, minden más mennyire szép. Azt is valószínűleg csak azért vettem észre, mert érzékeny a szemem az ilyesmire, és nem a szőrszálhasogatás miatt. A magam részéről rajongok a korszakért, amelyben a Brooklyn játszódik, épp ezért számomra megérte végigülni ezt a két órát. És semmiképp sem nevezném üresnek az élményt, de azt sem vitatom el, hogy egy ilyen történetből sokkal többet is ki lehetett volna hozni.