Libabőr (Goosebumps)

Madison egy álmos kisváros az isten háta mögött. Ide költözik New Yorkból nem túl nagy örömmel a tinédzser Zach (Dylan Minnette) és anyja, mert a nő itt kapott tanári állást. A srác lelkesedése viszont jelentősen megnő, amint megismerkedik a szomszédjukban lakó Hannah-val (Odeya Rush), annak ellenére, hogy a lány apja (Jack Black) enyhén szólva is furcsán viselkedik. Egy este Zach sikoltást hall a szomszédból, kihívja a rendőröket is, de mivel azok nincsenek a helyzet magaslatán, és nem is találnak semmi gyanúsat, a fiú úgy dönt, magánnyomozásba kezd, és megkeresi a lányt, amíg annak apja nincs otthon. Kutakodás közben Zach kinyit egy könyvet, amiből (a srác legnagyobb meglepetésére) azon nyomban elszabadul annak címszereplője, a Jeti. Hannah furcsán viselkedő apja ugyanis a híres rémtörténet-író, R. L. Stine, köteteinek szörnyei pedig képesek megelevenedni.

A Goosebumps eleve több sebből vérzik, de a legnagyobb probléma vele talán az, hogy úgy tűnik, mintha az alkotók nem tudták volna eldönteni, ki legyen a célközönség. A felnőtteknek csak minimálisan vicces, és még annál is kevésbé ijesztő, a gyerekeknek viszont túl félelmetes (legalábbis szeretném ez utóbbit gondolni, bár voltak szülők, akik a Deadpoolra is elvitték a gyereküket, ezúton is gratulálnék nekik). Ettől persze még lehet, hogy jól fogunk rajta szórakozni, de szerintem ebben ennél sokkal több potenciál volt.

Miért is vérzik több sebből? Az alapfelütés gyakorlatilag lefedi a klisészótár legtöbb bejegyzését, kezdve a Nagyvárosból Vidékre Költözéstől a Családi Drámán át a Fura Szomszédig. A Szimpatikus Főszereplő legalább olyan gyorsan és természetességgel barátkozik össze a Szomszédban Lakó Cuki Csajjal (azonnal megvan köztük a szikra, ahogy arra még egyetlen példa sem volt a filmtörténelemben), mint a Suli Legnagyobb Lúzerével, ez utóbbi pedig magától értetődően a Suli Legjobb Csajába van belezúgva. Ezen a ponton a lúzer-történetszálból két dolog ismét csak nyilvánvalóan következik, de nem spoilerezem el, nyugodtan tippeljétek meg magatokban, pontosan az lesz.

Ha a látottak alapján bárkinek beugrik referenciaként a Jumanji, az sem a véletlen műve, a sztori íve ugyanis felmutat néhány párhuzamot: elszabadult állatok kontra elszabadult rémek, vissza kell juttatni az egész hóbelebancot a játékba kontra ugyanez könyvekkel, de mindkettőben megvan a "gyerekszereplők felnőtt segítséggel"-vonal is. Az ilyenkor már-már kötelező szintű fordulat kifejezetten ötletes (bár az eredetiséget ez is nélkülözi), a feloldása viszont legalább ilyen pocsék, különösen annak fényében, hogy R. L. Stine filmbeli alteregójának szerepeltetésével elvileg a realitás talaján mozognánk. A fordulat feloldásához kapcsolódó végkifejlet nekem személy szerint az Inkheartot is eszembe juttatta, de mivel a ki-nyúlt-kitől viták általában messzire mutatnak, most inkább csak megmaradnék az említés szintjén. Nyilván hasznos lett volna még a film előtt elolvasnom R. L. Stine néhány könyvét, így a rakoncátlan szörnyek is ismerősek lettek volna, de sajnos csak utólag tudtam meg, hogy egy létező író létező műveiről van szó. A trükkök nem rosszak, kicsit ugyan látszik rajtuk, hogy a büdzsé nem ment 60 millió fölé, de annyi baj legyen. Esküszöm, jobban zavart például a farkasember folytonos ugatása, semmint az, hogy néz ki.

A színészek közül Jack Black a legismertebb, én is őt emelném ki, mert önmagához képest eléggé őrlángon ég. Persze, ha valaki nem szimpatizál a színész harsány természetével, és túlzó gesztusaival, akkor pont örülni fog annak, hogy ilyen visszafogottan játszik. Érdekesség gyanánt azonban megjegyezném, hogy az eredeti verzióban Slappy, a hasbeszélő bábu és a Láthatatlan Fiú is az ő hangján szólal meg.

Nem voltak elvárásaim, ilyenkor általában az adott film is túl szokott teljesíteni, de a Goosebumps sajnos megmaradt a "nem rossz, de a jó, az nem ilyen" szintjén. Elszórakoztatott, mert épp nem volt jobb, amit nézhettem volna, de az biztos, hogy az újranézési faktor a nulla felé konvergál.