Újra bebizonyosodott, hogy hiába az R-es korhatár-besorolás, meg a majd' kétórás játékidő, a random jelenetek egymásutánisága még nem eredményez koherens történetet, hiába "támogatják" meg coelhoi "magasságokat" megszégyenítő narrációval. Mert ebből a filmből aztán senki sem fogja megkapni a címben feltett kérdésre adandó választ, mint ahogy arra sem derül fény, hogy többre érdemes, remek komikusi vénával megáldott színésznők miért csak ilyen szerepeket kapnak.
Vajon Hollywoodban tényleg ennyire üresfejűnek gondolják a nőket, vagy én várok el túl sokat egy vígjátéktól azzal, hogy hiányolok egy valamirevaló scriptet. Na persze alapból gyanús lehet, ha megnézzük, hogy Liz Tuccillo könyvét öten adaptálták nagyvászonra, de ez a tény csak egy az ezer sebből, nem ezen az egyen vérzik el a történet. A szereplők között nincs normálisan felépített kapcsolati rendszer, mindenki csak feltűnik-eltűnik, a döntéseik abszolút nincsenek alátámasztva semmilyen motivációval, kapunk viszont egy időnként aranyos, de leginkább semmilyen főszereplőt Dakota Johnson személyében, giccsbe hajló találkozásokat, a lehetetlennel határos véletlenszerűséget, rossz ritmust, és felesleges alpáriságot. De bulika van, az a lényeg.
Meggyőződésem amúgy, hogy Dakota Johnson a Fifty Shades of Grey körüli (szerintem indokolatlan) felhajtás miatt lett itt főszereplő, bár nekem még nem tudott bizonyítani sem a szépségét, sem a tehetségét illetően (az előbbi nyilván szubjektív). Leslie Mann és Alison Brie minden szempontból jobb az említett hölgynél, kár, hogy mindkettőjüket elpocsékolták néhány mondatos szerepekkel. De aki végképp beteszi a kaput, az az ennél többre érdemesebb Rebel Wilson. Néhány éve, amikor "megismertem" a Pitch Perfect kapcsán, az volt róla a benyomásom, hogy igen nagy valószínűséggel nincsenek önértékelési zavarai. Elfogadta magát olyannak, amilyen, és látható lelkesedéssel csinál magából rendszeresen hülyét, de ez jól is áll neki. A gond a beskatulyázásból adódik. Mert nagyon úgy tűnik, Hollywood eldöntötte, hogy Rebel Wilson csak ehhez hasonló szerepeket kaphat, kvázi degradálták a harsány-nimfomán-alpári-kövér halmazok metszéspontjára. Az általa játszott karakter szinte minden éjjel leissza magát, mindig más fickóval bújik ágyba, másnaposan felébredve füves cigi ragad az arcára, vajúdó nő lába közével szelfizik, miközben azt kommentálja, mennyire tágult már ki, de a film háromnegyedénél biztos ami biztos kap egy tökéletesen karakteridegen monológot, egy a főszereplővel a barátságról nyitott jelentéstani vitában.
Hogyan várják el az alkotók, hogy bármelyik karakterükkel is szimpatizálunk majd, ha eleve túl sok a 110 percnyi játékidő, és mivel humornak is híján van a sztori, a nézőt jobban leköti a popcornos vödör tartalma. Attól semmi nem lesz mélyebb, ha bemutatjuk, ahogy a főhősnő a Grand Canyonban bámulja a napfelkeltét, miközben azt halljuk a narrátortól, hogy egyszer majd eljön a pillanat, amikor úgy igazán nagyon egyedül leszel, és akkor majd megtudod azt, amit sem most, sem az ezt megelőző majdnem két órában nem mondtunk el neked, magadtól meg úgyse tudod, mert az egész kábé annyira üres, mint egy éppen kipukkadó lufi. De látod, a főhősnő mosolyog rád, szóval minden rendben lesz.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.