300

Nem akarok folyton azzal jönni, hogy régen minden jobb volt, de tény, hogy 10 éve még simán képes volt arra egy trailer, hogy megvegyen kilóra. A mai napig a fülemben cseng például, ahogy fölzendül a férfikórus a zenei aláfestésben, majd átúszik a Nine Inch Nails Just Like You Imagined című számának főtémájába. Na persze ez még semmire sem garancia, mindenki tudja, hogy időnként rossz filmekhez is készülnek jó előzetesek. És persze azon is lehet vitatkozni, hogy a 300 jó film-e, az viszont biztos, hogy számomra azt adta, amit vártam tőle. Sőt egy kicsit többet is.

Egy 10 éves filmnél a tartalom ismertetésétől eltekintenék, a thermopülai csata gondolom, többé-kevésbé úgyis megvan mindenkinek. Egy dolog viszont olyan biztos, mint amennyire 2006-ban volt: a történelmi hűséget ebben az esetben eszünkbe se jusson számon kérni. A 300 ugyanis nem akar több lenni, mint ami: egy történelmi eseményt (thermopülai csata, i.e. 480) feldolgozó film (A háromszáz spártai, 1962) inspirálta képregény (Frank Miller's 300, 1998) ihlette mozgóképes adaptáció. Vagy, ahogy én szoktam emlegetni: egy kétórás látványmészárszék.

Szokás szapulni Zack Snydert, én sem tartom túl tehetséges rendezőnek, de ami a vizualitást illeti, megvannak a maga stílusjegyei. És nyilván ha szeretek egy filmet, kevésbé tudok róla objektív lenni, de hazudnék, ha azt mondanám: a háromszázadik, jubileumi poszt kedvéért nem próbáltam meg. A végeredmény pedig az, hogy a 300 legalább annyira Frank Miller képregénye, mint amennyire Zack Snyder filmje. Kellett a bitang jó alapanyag, de a direktor is hozzá tette a magáét. Mint ahogy egy későbbi munkájában, a szintén képregény-adaptáció Watchmenben, úgy itt is átvesz az eredetiből nem csak szövegeket egy az egyben, de komplett beállításokat. És bár erre csak most figyeltem fel, de rengeteg a szinte statikusra lassított kép, ami azt az érzetet kelti, mintha egy mozgó képregényt látnánk. A gyorsítás-lassítás gyakori váltogatása amúgy is jellemző a rendezőre, de igazából itt alapozta ezt meg, itt áll össze igazán a kép, és abszolút nem megy a látvány rovására. Hacsak nem dialógust vesz fel, szinte egyetlen real time jelenet sincs, ez pedig rendkívül dinamikussá, és egyedivé teszi az ütközetek képsorait.

Azokból pedig akad bőven. Mocskosak, véresek, brutálisak, még, ha túl sok realitást nem is tudunk felfedezni bennük. Nem is ezért nézzük persze, senki sem hiszi el, hogy ez a barnásra szűrözött képi világ valóságos, a hektoliter számra fröccsenő CGI-vérről már nem is beszélve. Ez egy hamisítatlan húsdaráló, felesleges ide a realitás. Azonban a látvány önmagában még nagyon kevés lenne, szükség van legalább egy karizmatikus központi figurára, aki a hátán viszi a koncepciót. Az ezelőtt számomra tökéletesen ismeretlen Gerard Butler pedig a létező legjobb választás volt erre a szerepre. Nem eljátssza Leonidász királyt, ő AZ. Kisugárzása, elszántsága szinte a képünkbe robban a vászonról, vaskos skót orgánumával olyan lelkesítő beszédeket mond, hogy azon nyomban kardot-pajzsot ragadnánk, és menetelnénk érte a halálba vállt vállnak vetve. De, hogy miért írtam, hogy legalább egy központi figura kell? Mert itt kettő van, és Lena Headey legalább olyan remek a spártai királynő szerepében, mint férjurát alakító partnere. Kemény, határozott, kiáll az igazáért, nem rest a tettek mezejére lépni, ha éppen arra kerül a sor; és igen, elképesztően dögös (grátisz a világ egyik legfunkciótlanabb ágyjelenete, aminek indokoltságát mégsem kérdőjelezi meg senki).

Hiába tűnik úgy, hogy csak áradozok itt róla, a 300 messze nem tökéletes film. A csatajelenetekben is vannak teljesen elborult részek, és az is nyilvánvaló, hogy a Spártában játszódó szegmensek csak azért vannak benne, mert képtelenség ezt a mészárlást nézni két órán át. Arról már nem is beszélve, hogy bár ismerjük a narrátor kilétét, a történet egy pontján ő már nem tart a csapattal, így nem is lehet részese az eseményeknek, mégis tovább narrálja a sztorit, amit pedig logikailag már nem ismerhet. Azonban, ha olyan filmhez támad kedvem, ami úgy hozza elő belőlem a legősibb, harci ösztönöket, hogy együtt üvöltöm a szereplőkkel a vásznon elhangzottakat, nos ebből a szempontból viszont közel hibátlan élmény. Eredeti nyelven! Kizárólag!