Amikor Lydia (Erin Moriarty) a pasija miatt gyilkossági ügybe keveredik, és a mexikói drogkartell emberei loholnak a nyomában, egyetlen emberhez fordulhat: rég nem látott, börtönviselt apjához (Mel Gibson).
Akciófilmeken nőttem fel. Nyilván néztem mást is, de elsősorban akciófilmeket, mert kedvelem a zsánert, rendelkezzenek néha még annyira szögegyszerű történettel, mint, amilyennel a Blood Father is. Mel Gibson pedig már gyerekkorom óta kedvenc színészeim egyike. Valahol hallottam, és teljes mértékben egyetértek vele: ő mindig is olyan akciósztár volt, aki remek karakterszínész is egyben, ez pedig ritka kombináció. Épp ezért megkockáztatom, hogy a Blood Father miatta és általa emelkedik ki az átlagból, az ő karizmája, és színészi kvalitásai viszik a hátán a brutális végkifejlet felé.
Ha csupán a tényeket nézzük, ez egy teljesen átlagos akcióthriller. Nem több, mint másfél óra, ami megköveteli a feszes cselekményvezetést, jól van adagolva a feszültség, és csak rövid pihenőket engedélyez a sztori, de a forgatókönyvben még így is felfedezhetők fehér foltok. A távolságok és az eltelt idő nemigen van érzékeltetve, Lydia és az apja közötti kapcsolat sincs túlzottan elmélyítve, eleve azt sem tudjuk meg, a lány miért szökött el hazulról annak idején. Egyszerűen csak belecsöppenünk az események sűrűjébe, a játékidő is mindössze néhány napot ölel fel. Azaz minden más a színészekre hárul. Ha a mellékszereplőket nem számítjuk, Erin Moriarty személyén még elcsúszhatott volna a dolog, és, hogy szimpatizálunk-e vele, az tényleg egyéni döntés kérdése, de számomra nem lógott ki a játéka, a kémia is megfelelő mértékű közte és Gibson között.
A tényleges főszereplő, azaz Mel Gibson viszont pontosan azt hozta, amiért én magam nem pártoltam el tőle színészként az évek során. Elég sok mindent el lehet róla mondani, az élete egy pontján enyhén szólva is ellentmondásos figurává vált, mint magánember, de én különválasztottam a róla alkotott képemet ettől (hogy ezzel struccpolitikát folytattam-e, annak megítélését rátok bízom). Amikor azonban a film első képsoraiban a főhős beszédet tart az anonim alkoholisták egy kisebb csoportjában, kicsit olyan érzésem volt, mintha az Gibson saját vallomása is lett volna, mintha egyenesen a nézőhöz beszélne. Élvezet nézni a játékát, és nem csak azért, mert széles érzelmi spektrumon mozog, hanem azért is, mert épp ez az érzelemdús alakítás az, amiért a kedvenceim közé sorolom. Az már csak mellékes tény, hogy 60 évesen is olyan kiállása és jelenléte van a vásznon, hogy nincs ember, aki szívesen kapna tőle egy maflást. Abszolút hihető az alkoholista múltja, de a börtönviselt előélete úgyszintén. Igazi kiöregedett, de azért még épp eléggé keménykötésű fenegyerek.
Kissé B-kategóriás színezetű, de tisztes iparosmunka a Blood Father, amolyan régi vágású akcióthriller, és az R besorolás révén kellőképpen brutálisnak is mondható. Több ilyenre lenne szükség a mai agyon-fókuszcsoportozott felhozatalban, a magam részéről vevő lennék rá, és ezt nem csak a nosztalgia mondatja velem. És több filmet Mel Gibsonnak is, szeretném még sokszor látni.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.