Sing Street

Dublin, a 80-as években. A munkanélküliség az egekben, az életszínvonal a béka segge alatt. Conort (Ferdia Walsh-Peelo) is ezért íratják át egy olcsóbb iskolába a szülei, mert kénytelenek meghúzni a nadrágszíjat. De épp ennek köszönhetően találkozik a fiú Raphinával (Lucy Boynton), a lánnyal, akit mindenki megközelíthetetlennek tart. De Conor úgy érzi, nincs veszíteni valója, így a lúd legyen kövér alapon még azt is bekamuzza a lánynak, hogy van egy zenekara (mert hát köztudottan arra buknak a lányok). Emiatt persze kénytelen zenekart alapítani, így összeverbuválja a suli különceit, a banda pedig a Sing Street nevet kapja.

Keserédes romantika egy fiú és egy lány kapcsolatán át, kitörni vágyás a kilátástalanságból, dalszövegírás és egy kezdő zenekar első szárnypróbálgatásai. Ez mind benne van John Carney harmadik filmjében, de ennél több is, mert úgy tűnik, a Once, és a Begin Again után még mindig van mondanivalója a fiú-lány-zene metszéspontjában.

Habár szívemnek kedvesek az ilyesfajta zenés filmek, és Carney-t is tehetséges író-rendezőnek tartom, de azért remélem, nem akar karriert építeni az említett szűk halmazra, mert azt ugyan bebizonyította, hogy van a témában három filmnyi anyag, attól ez még simán önismétlővé válhat. És mondhatjátok, hogy elfogultság a részemről, de én összesen ennyi hibát tudnék felróni a Sing Streetnek. Kedves, őszinte hangulata magába szippantott, annak ellenére, hogy a 80-as évek popzenéi nem tartoznak a kedvenceim közé. Nincs semmi bajom a The Cure-ral, vagy a Duran Duran-nal teszem azt, csak nem az én világom.

A zenei stílus meghatározó a filmben, az adja a vázát, de nem kell tőle félni, mert szükség van rá a hangulathoz, ráadásul Carney önéletrajzi ihletettségű forgatókönyvén nagyon érződik, hogy a saját fiatalkorához nyúl vissza. A Sing Street zenekar által előadott dalok mindegyikét a számomra eddig ismeretlen főszereplő, Ferdia Walsh-Peelo énekli, és van tehetsége hozzá a fiúnak, ahogy a színészethez is, remélem, nem tűnik el a süllyesztőben, kár lenne érte.

Gyakran hangoztatom, hogy nem kell sok egy jó filmhez, és lehet, hogy már unalmas, de ez most is így lesz. Kellenek a szimpatikus szereplők, egy jó forgatókönyv, meg a rendező, aki az egészet kézben tartja. Meg persze a csillagok szerencsés együttállása, hogy ez a bizonyos direktor harmadszorra is el tudja adni nekünk ugyanazt, vagy legalábbis valami nagyon hasonlót. Számomra ezt sikerrel teljesíti, és örülök neki, hogy így van.