Páncélba zárt szellem (Ghost in the Shell)

Egy olyan jövőben járunk, ahol a technológiai fejlettség szintje lehetővé teszi, hogy az emberek mechanikus implantátumokkal egészítsék ki, vagy helyettesítsék a testrészeiket és szerveiket. Ennek a mesterséges evolúciónak a következő lépcsőfoka az Őrnagy (Scarlett Johansson), egy emberi aggyal ellátott humanoid robottest. Őt, és munkatársait a 9-es részlegen különleges esetek kapcsán vetik be, de legutóbbi ügyük (egy cyberhacker elfogása), sokkal több lesz annál, mint aminek indul, és még az Őrnagy titokzatos múltjához is szervesen kapcsolódik.

Nem vagyok egy keményvonalas animerajongó, bár láttam néhányat, és a film alapjául szolgáló manga-adaptáció igazi mérföldkő a szememben. Egy pazar látványvilágú cyberpunk, mély mondanivalóval és remek akciójeletekkel. Nos, ha belegondolunk, végül is háromból kettő nem rossz arány.

Mert, ha valamit sikerült az alapanyagból szinte tökéletesen átültetni, az a vizualitás, és az akciók. Csak a mély mondanivaló hiányzik. Vagy, ahogy én szoktam mondani: csak a felszínt kapargatják, azonban ebben az esetben ez is egy kicsit szájbarágósra sikerült. Előkerülnek olyan kérdések, mint például, hogy mi teszi az embert emberré, vagy mi határoz meg bennünket, mint egyéniségeket, illetve, hogy az egyre több implantátum nem pont a lelkünk megsemmisüléséhez vezet-e majd, de ezekre csak unásig ismételt frázisokat kapunk válaszként, és meg is marad a sztori ezen a szinten, filozofikusnak pedig a legkevésbé sem lehet nevezni.

Számomra ennyi az, amit az alkotók feláldoztak az amerikanizálás oltárán (erre még visszatérek), a végeredmény azonban még így is egy korrekt scifi. És nem rovom fel a filmnek Scarlett Johansson szerepeltetését, még, ha ennek két vetülete is van. Egyrészt bele lehetne kötni, hogy a főhős miért nem ázsiai, mint az eredeti történet szerint, de erre az alkotók egy elég ötletes megoldással szolgálnak. Másrészt viszont (és ez sem kevésbé szembetűnő) a színésznő elég érzelemmentesen játszik, ami nyilván táptalaj az őt utálóknak, pedig ha azt vesszük alapul, hogy az Őrnagy folyamatosan keresi az identitása határait, és nem igazán tud beilleszkedni a társadalmi hierarchiába, hiszen sem nem ember, sem nem robot, ez az érzelmekben szegény játék akár eszköznek is tekinthető.

Ha apróságokon szeretnék fennakadni, sorolhatnám például, hogy mivel a film PG13-as korhatár besorolású, gyakorlatilag egy csepp vér nem sok, annyit sem látunk (erről is lesz még szó). Vagy, hogy a 9-es részleg többi tagjáról gyakorlatilag semmit sem tudunk meg, némelyiküknek maximum egy sornyi szöveg jut. Esetleg, hogy a csoportos jeleneteknél a szereplők időnként egyáltalán nem tudnak mit kezdeni magukkal, csak téblábolnak, hogy kitöltsék a rendelkezésükre álló teret (nem saját észrevétel, én csak annyit éreztem az adott jelenetekkel kapcsolatban, hogy valami nem stimmel); ez valószínűleg a rendezői instrukció hiányának számlájára írandó.

Azonban itt van nekünk kárpótlásul a már említett látvány, ami viszont a szó szoros értelmében elképesztő. A 3D természetesen jó szokásához híven parasztvakítás, még ha időnként tényleg van tere a képeknek. De a látványt nem csak úgy értem, ahogy a film kinéz, mert az önmagában is pazar, hanem ahogy komplett jeleneteket, vagy beállításokat emeltek át az eredeti animéből, sőt még a zenei téma is megtartott bizonyos elemeket az alapanyagból. És, ha már volt szó a vértelenségről, itt térnék vissza arra, hogy a végső akciójelenetet csodálom, hogy meglépték. Rendben, robotról van szó, nem hús és szövet, amit látunk, de még akkor is rettentően zsigeri, tényleg meglepődtem, hogy ez átment a rostán.

Hogy az adaptáció során pont a lényeget áldozták fel? Igen, meglehet. Azonban egy kezemen meg tudom számolni, hány cyberpunk készült mostanában, nem is lenne hozzá szükség az összes ujjamra. Nem azt mondom, hogy soha rosszabbat ennél, mert elismerem, hogy lehetett volna jobb, viszont abban is biztos vagyok, hogy a műfaj igazi rajongói sosem lennének elégedettek a végeredménnyel. Majd itthon kiderül az újranézhetőség, de összességében nekem tetszett, amit láttam, és ez nem úgy értendő, hogy megbocsátom a hibáit, inkább csak elkönyvelem, hogy vannak, és együtt tudok élni velük.