Baby (Ansel Elgort) egy gyerekkori balesetből eredő halláskárosodás miatt egyfolytában zenét hallgat, hogy elnyomja a fülében szűnni nem akaró zajt. Ritmusra éli az életét, és ez segíti abban is, hogy a munkában összpontosítani tudjon. Arra pedig igen nagy szüksége van, lévén, hogy a fiú sofőr, mégpedig nem is akármilyen: bankrablóknak segít meglépni a zsaruk elől, ha egy akció során forró lesz a talaj. Mindezt persze nem jószántából teszi, hanem munkaadójának (Kevin Spacey) törleszt egy régi tartozást. De már csak egy nagy balhé van hátra, hogy Baby megválthassa a szabadságát.
Zenére komponált akciófilm. Készült korábban már ilyesmi? Nem hinném, mégis így tudnám körülírni legegyszerűbben azt, amit a Baby Driver majd' két órájától kaptam.
Edgar Wright író-rendezőnek remek stílusérzéke van. Legalábbis ez a következtetés vonható le abból, ha megnézzük, mennyire közhelyes témával állt elő. Mert az tény, hogy a régi tartozás kontra utolsó nagy dobás tematikája minden eredetiséget nélkülöz. Száz ehhez hasonló mozi készült már a filmtörténelemben, és garantálom, hogy fog is még, azonban a Baby Driver csavar egy kicsit a stíluson, a zenét, mint eszközt használva. Külön érdemes figyelni a vágóképeket az akciójelenetekben (egy-egy tövig nyomott gázpedál, egy-egy sebességbe rántott váltó, egy-egy rántás a kormányon, de akár még az ablaktörlő mozgása is), vagy épp hallgatni a fegyverropogást, mert fel fog tűnni, hogy minden ilyesmi a zene ütemére van kalibrálva. Nem túl életszerű, ez nyilvánvaló, viszont elképesztően szórakoztató, és stílusos.
Azt azonban meg kell jegyezzem, hogy hiába a jó ritmus, a film így is leül időnként, sok ez a két óra erre a sztorira. A dráma egyáltalán nincs elmélyítve, de ezzel nincs is gond, tekintve, hogy a szórakoztatás a produktum elsődleges célja. De nincs karakterfejlődés sem, a Kevin Spacey által alakított Doc például egy pillantás alatt változik meg, és nem tudjuk, miért, ez nem egy folyamat, egyszerűen csak megtörténik. És a romantikus szál is elég halovány annak ellenére, hogy Ansel Elgort és Lily James között kifejezetten jól működik a kémia, élvezet nézni a kettősüket. Azt hiszem mindez azért van így, mert az író-rendező mindent a stilisztikának rendelt alá, és túlságosan is akarta, hogy szórakozzunk. A feelgood-faktort hibátlanul hozza, azt kipipálhatjuk, de tényleg nem ártott volna ennél több mélység minden más összetevőből is.
Ha az audiovizualitásból indulunk ki, simán többször nézős lehet a Baby Driver. Elég, ha csak az olyan apróságokra gondolunk, mint például amikor Baby először megy le kávéért: szól az a aláfestő zene, a dalszöveg egyes részletei pedig megjelennek az épületek falán graffiti formájában, vagy villanyoszlopokon, járda felfestéseken. Az ilyenek miatt, na meg a szórakozásért tényleg érdemes megnézni néhányszor, garantáltan friss élmény lesz minden alkalommal. Mint egyszerű rablós akciófilm is remekül működik, még, ha klisékből is építkezik. De mélységet, azt ne várjunk tőle, ahhoz nem elég koherens. Stílusos, újszerű és vagány, de messze nem tökéletes, pedig akár az is lehetett volna. De mindettől függetlenül soha rosszabbat ennél.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.