Egy tinédzser fiú (Tom Taylor), akinek apokaliptikus rémálmai vannak, egy fegyverforgató (Idris Elba), akit a hite helyett már csak a bosszú vezérel, egy fekete ruhás férfi (Matthew McConaughey), aki rá akarja ereszteni a démonhordáját a világra és egy megfilmesíthetetlennek hitt, több ezer oldalas regényfolyam, ami...nos nagyon úgy néz ki, hogy tényleg megfilmesíthetetlen.
Stephen King rendkívül aprólékos. Hogy ez mennyire negatív jelző is lehet, az számomra akkor derült ki, amikor nekiültem a könyvciklus első kötetének. Azt szokták mondani, hogy egy regény a 100. oldal körül kezdődik, és mondhatjátok, hogy nem voltam képes felnőni a feladathoz, de az is biztos, hogy én ebből nem bírtam 200 oldalnál többet, ráadásul isten tudja, mennyi volt még hátra. Az 'aprólékos' jelző itt átment 'irritáló'-ba, majd 'unalmas'-ba, én pedig végül feladtam. Nyilván szubjektív a vélemény, de van az úgy, hogy nem mi vagyunk a célközönség.
A The Dark Tower kínkeservesen valósult meg. Mindenféle híreket lehetett hallani róla 2010 óta, volt mozifilm és sorozat ötlet is, sokáig tartott a forgatás is, de ha ez önmagában nem lenne elég nyilvánvaló, nézzük meg a játékidő hosszát: másfél óra. Egészen pontosan 95 perc. Mi készül manapság ilyen hosszban? Animációs filmek? Lassan már neki se állnak semminek két óra alatt, jelen esetben pedig egy aprólékos regényfolyamról van szó, 8 kötetben. Magától értetődő: a The Dark Tower rommá van vágva, ettől pedig egy zavaros katyvasszá válik, aminek se eleje, se vége, értelme meg még annyi se.
Mindennek a közepén pedig olyan tehetségek mennek pocsékba, mint amilyen Idris Elba és Matthew McConaughey. Mindketten őrlángon égnek, a minden más esetben megkérdőjelezhetetlen karizmájukkal együtt, egyszerűen nem tudnak mit kezdeni a szerepükkel, mintha a nézőhöz hasonlóan nem lennének képesek átlátni az összképet. Az pedig, hogy melléjük társul a világ egyik legfélrecastingoltabb központi alakja, Tom Taylor személyében, az már csak hab a tortán. Ez a gyerek csak életképtelen droid módjára bambul ki a fejéből, képtelenség megkedvelni, vagy együtt érezni vele. Elképzelhető persze, hogy a rendező nem instruálta megfelelően, meg aztán ez az első nagyjátékfilmje, így a tapasztalatlanság is látszik rajta, de ez még nem mentség.
Sajnos több sebből vérzik a The Dark Tower, és az egyetlen, ami látszik rajta, az az izzadtságszagú erőlködés, hogy valamit végre letehessenek az asztalra, kvázi, mintha ki akarták volna csak pipálni a regény megfilmesítését. Utólag persze könnyű okosnak lenni, de ha szám szerint négy forgatókönyvírónak (ebből az egyik a rendező maga) csak ennyit sikerült összetákolnia, akkor inkább bele se kezdtek volna.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.