Bright

Én mindig azt mondom, hogy jó alapanyagból bocsánatos bűn a lopás, ha jól csinálja az ember. De mit érdemel az a bűnös, aki önmagától lop? David Ayer, rendező ugyanis pontosan ezt csinálta. A Bright alapkoncepciója a Training Day és a The Lord of the Rings találkozása lenne, előbbit Ayer íróként jegyzi, de akad itt stíluselem a direktori munkásságából is. A gond csak az, hogy nem lépnek tovább ennél. Hiába működőképes a Bright által bemutatott világ, hiába tűnik természetesnek benne az orkok, elfek és hasonló fantázialények jelenléte, ha egyáltalán nincs kibontva, csak érintőlegesen kapargatják a felszínt, a jelenetek között pedig elég gyér az összefüggés.

És még valami, mielőtt jobban belemennék a részletekbe, nevezetesen a színészpazarlás. Nem, nem Will Smith-ről van szó, ő simán hozza azt, amit várunk tőle. Joel Edgerton az, aki többre érdemes annál, semmint, hogy két órán át orknak maszkírozva nézzük, ugyanis a tonnányi make up alól vajmi kevés jön át a játékából. Magyarán lehetne bárki más is, és jobb is lenne, ha bárki más lenne, mert hiába nem akkora név, mint partnere, ennél azért sokkal többre hivatott. Noomi Rapace meg annyira szóra sem érdemes, hogy a szövegkönyv rá eső része tuti nem volt fél oldalnál több.

Tényleg az a legnagyobb baj a filmmel, hogy szinte minden elemét láthattuk már valahol. Egyetlen éjszakát ölel fel a történet, a két főszereplő menekül egyik városrésztől a másikig, miközben korrupt zsaruk, meg vagy két különböző gettó banda is a nyomukban lohol, ráadásul nem bízhatnak senkiben. Plusz el kell juttatniuk egy varázstárgyat a szövetségiek ide vágó részlegéhez, de ez is nehézségekbe ütközik, mivel a tárgy tulajdonosa minden áron vissza akarja azt szerezni. Ezekhez az összetevőkhöz nem kell nagy filmes rutin, hogy ismerősnek tűnjenek, így pedig csak annyi eredetiség marad a sztoriban, hogy a fantázialények és az emberek évezredek óta egymás mellett élnek, ezt viszont a néző vagy elfogadja, vagy nem. Ha igen, akkor eleve nagyobb a befogadókészségének tűréshatára, vagy szimplán csak a szórakoztatási faktor miatt ült le a film elé. Ha viszont nem, akkor ez a minimális eredetiség nem tart ki sokáig.

De akkor mi marad? Először is, mint mondtam, a Bright által megteremtett világ simán működik. Habár a lények közti hierarchia nem igazán van rendesen bemutatva, abszolút nem lóg ki, ha azt látjuk, hogy egy szomszédos kocsiból egy ork néz vissza főhőseinkre a piros lámpánál, vagy elfek mászkálnak flancos göncökben a gazdag negyed kellős közepén; valahogy az egész teljesen természetes, és remek hangulatteremtő. Jól működnek a popkulturális utalások is, a két főszereplő között is van egyfajta karakterdinamika, sokszor csak kettejük párosa az, ami tovább viszi az amúgy elég darabos történetívet. Vagány a többnyire hiphop ütemekből építkező soundtrack, az tényleg bármilyen hasonló filmben megállná a helyét. És a költségvetéshez képest meglepően látványosak az akciók. Eleve érdekes koncepció, hogy egy kvázi látványfilm érkezik a Netflix istállójából, de épp ezért benne van az is, hogy ez most valaminek az előfutára, és majd a későbbiekben láthatunk még ilyesmit tv-ben is, nem csak a mozivásznon.

Húztak egy merészet, de nem vitték tovább. A sztori által felölelt időintervallum jó táptalaj egy pergő ritmusú filmhez, mégsincs rendes sodrása, bizonyos szálak meg csak lógnak a levegőben. Nem éreztem az idő múlását, mégis valahogy kevés a két óra. Utólag belegondolva olyan a Bright, mint egy 6-10 részes minisorozat pilotja. Ha lenne még pár epizód ezután, nem lenne ekkora gond a kidolgozatlansággal, mert lenne rá idő a későbbiekben. Így viszont egyszernézős marad. Nem volt rossz, elszórakoztatott, de lehetett volna sokkal jobb is ennél.