KD6/3.7 (Ryan Gosling), egy az újkori replikánsok közül, akinek az a feladata, hogy levadássza és likvidálja a régebbi, elavult modelleket. Azonban legújabb feladata hiába indul rutin küldetésnek, végül olyan szövevényes ügy válik belőle, ami romba döntheti az egész emberi társadalmat.
Miért van az, hogy újabb filmeket majdhogynem minden további nélkül simán lehet ócsárolni, régi, klasszikusnak számítókat viszont még véletlenül se? Magyarán, ha summázva azt mondom: a Blade Runner 2049 dizájn szinten nagyon rendben van, ellenben túlhype-olt, színpadias, unalmas, ál-filozófikus és vagy fél (ha nem háromnegyed) órával rövidebb kéne, hogy legyen, az maximum szül némi ellenérzést azokkal szemben, akiknek tetszett, azonban, ha ugyanezt az 1982-es változatról mondanám, azonnal megköveznének érte.
Nem, nem fogok külön posztban értekezni a Ridley Scott-féle Blade Runner-ről, de a fenti vélemény ettől függetlenül áll. Tisztában vagyok vele, hogy valószínűleg egyedül vagyok ezzel a véleményemmel a világon, és nyilván bérelt helyem van miatta a pokol egyik direkt erre specializált bugyrában, de ebbe már beletörődtem. Egyszerűen vannak olyan filmek, amik klasszikusnak, vagy ne adj isten (általam gyűlölt kifejezéssel élve) alapműnek számítanak, én viszont értetlenül állok előttük. Nem a filmet nem értem (még mielőtt), csak azt, hogy mitől van akkora felhajtás körülöttük. Szóval azt hiszem, érthető, ha finoman szólva sem vártam a folytatást, egy vállrándítás nem sok, annyit se váltott ki belőlem a hír, körülbelül így is ültem le elé.
Nem akartam (és most sem akarom) eleve a sárba tiporni, mondván "ez mekkora sz*r", de az tény, hogy nagyjából a felétől már eléggé untam. Maga az ügy nem volt elég ahhoz, hogy fenntartsa a figyelmemet, némi filmes rutinnal a fordulatok nagy része előre borítékolható, legfeljebb a végkifejlet egyes elemei leptek meg egy kissé. Nem lassú a sztorivezetés, hanem egész egyszerűen üres. Akad ugyan némi akció, de azok elég rövidek, a fennmaradó idő pedig arra megy el, hogy filozofikusnak szánt (de inkább Coelho szintjén mozgó) frázisokat hallgassunk a szereplők szájából.
Ez utóbbiak közül leginkább Jared Leto emelkedik ki, csak kár, hogy nem a jó értelemben, mert annyira teátrálisan túljátssza a szerepét, mint talán még soha. Ellenpéldaként Ryan Gosling érzelemmentességét hoznám fel, mert vele kapcsolatban ezt már többször olvastam a korábbi munkáit illetően is. Tőlem aztán mindenki annyira utálhatja, vagy szeretheti őt, amennyire csak akarja, én sem pro, sem kontra nem foglalok most állást, azt azonban mindenképp elmondanám, hogy ez az érzelemmentes játék tökéletesen passzolt 'K' figurájához. Harrison Ford pedig azon kevés nagy nevek egyike, aki a magáénak tudhat néhány ikonikus szerepet, és hiába 75 éves már, most is elemében van.
Nyilván bennem van a hiba, de tartom magam a fenti tételhez, miszerint a Blade Runner 2049 nem jó film. És igen, ugyanezt mondom az eredetiről is. Nem tudom, hogy 2 órában ez mennyire lett volna nekem működőképes, így azonban örülök, hogy moziban kihagytam. És azt sem tudom, ez a változat mennyire a stúdió keze munkája, és mennyiben Denis Villeneuve, rendezőé, mert az én szememben ő ennél sokkal többre is képes.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.