Én, Tonya (I, Tonya)

"Nem létezik olyan, hogy igazság. Mindenkinek megvan a saját igaza."

Tonya Harding, korosztályát megelőző, kivételes műkorcsolyázó volt, aki olyan könnyedén kivitelezte a Tripla Axelt (a gyakorlatot, amibe a női műkorcsolyázók nagy százaléka belebukik), mintha csak erre született volna. Ugyanakkor ő maga volt az amerikai white trash megtestesítője, vagy, ahogy idehaza hívnánk: proli. Fellépőruhára nem volt pénze, így saját maga varrta azokat, bunkó volt szinte mindenkivel, káromkodott, de mit is várhattak volna egy olyan lánytól, aki bántalmazó környezetben nőtt fel. Iszákos, láncdohányos anyja rendszeresen verte, ebből a helyzetből pedig csak Jeff Gillooly, Tonya későbbi férje jelentett volna kiutat, azonban a férfi az erőszakosság tekintetében nem sokban különbözött a lány anyjától.

Életrajzi filmet forgatni egy ennyire ellentmondásos személyiségről nem egyszerű vállalás. Az I, Tonya két órája azonban úgy tud szórakoztató lenni, hogy nemcsak nem válik öncélúvá, épp ellenkezőleg: a könnyed stílus csak még jobban hangsúlyozza a drámát. Ha pedig rajtam múlna, Margot Robbie idén Oscar díjat kapna.

Nem én vagyok a női műkorcsolya első számú célközönsége, sportfilmet is láttam már nem egyet, jót is, rosszat is. Azt gondoltam, az I, Tonya csak Margot Robbie személye miatt éri majd meg nekem, de nem is tévedhettem volna nagyobbat. Egyrészt sikerült egy amúgy gyönyörű nőt átlagossá sminkelni (ízlésről nyilván felesleges vitát nyitni), szóval a szemcukor faktor gyakorlatilag ugrott, másrészt pedig a vásznon nem Margot Robbie-t, a színésznőt látjuk, mert a szó legszorosabb értelmében átlényegül Tonya Hardinggá. Nyoma sincs az ausztrál akcentusnak, még a hangja is más, igazi vidéki suttyó stílusban küldi, hozzá illő tájszólással. A kamasz lány megformálásához nyilvánvalóan koravén, azonban a huszonévest és a 40-es középkorút simán hihetően hozza.

És itt már megint egy DE következik, viszont a legjobb értelemben. Mert Harding anyjának szerepében Allison Janney-nek olyan letaglózó jelenléte van a vásznon, hogy a földől fogjuk felszedni az állunkat. A figurával való eggyé válás itt is hibátlan, sőt, ha Robbie nem játszana ilyen jól, partnernője gyakorlatilag ellopná a show-t. Kevesen képesek rá egy szereppel kapcsolatban, hogy egy pillanat alatt megutáltassák magukat velem, de Allison Janney megcsinálta, tényleg elképesztő, amit művel. Mellettük a többiek szinte csak asszisztálnak, még Sebastian Stan próbálkozik látható igyekezettel, és nem is játszik rosszul, csak hát ilyen környezetben igen nehéz dolga van.

Az ál-dokumentarista stílus, és az ehhez kapcsolódó játék a kamerabeállításokkal ad egyfajta vizuális ritmust a filmnek, ebből a szempontból egy pillanatra sem válik unalmassá, és nem is éreztem ezt az elemet feleslegesnek, különösen, hogy időnként a negyedik falat is lebontják a színészek, közvetlenül a nézőhöz kibeszélve, ilyet pedig ebben a zsánerben én még nem láttam. A soundtrack is remek, ami a korhűséget illeti, az I, Tonya jelesre vizsgázik. Az i-re a pontot mégis az teszi fel, hogy Margot Robbie a szerep kedvéért megtanult korcsolyázni, sőt, Harding gyakorlatainak nagy részét is elsajátította. A Tripla Axeleket nyilván nem ő ugrotta meg, sőt nem egyszer kiszúrható, ahogy utólag retusálták a színésznő arcát a dublőre testére, ez azonban semmit sem vesz le a végeredmény értékéből.

Ahogy a fenti idézetből kitűnik, a film nem foglal állást, minden egyes szereplő a saját verzióját meséli el, így az incidens, amiben az események végül kicsúcsosodnak, megoldatlan, vagy legalábbis nyitott marad. Így talán sosem fogjuk megtudni, ki törte el Harding vetélytársának, Nancy Kerrigan-nek a térdét egy viperával. Kapunk egy verziót, a hihetőség pedig ránk van bízva. Mindezzel együtt, illetve témáját tekintve alapból nem könnyű darab az I, Tonya, de, ha egy olyan sportfilmet szeretnénk látni, ami képes friss vért csepegtetni a zsánerbe, és nem vetjük meg a remek alakításokat, akkor én minden további nélkül ajánlom.