Expedíció (Annihilation)

A katonai múlttal rendelkező biológus, Lena (Natalie Portman) csatlakozik egy csupa nőkből álló csapathoz, amely arra hivatott, hogy kivizsgálja azt a Vibrálásnak nevezett képződményt, amely Amerika déli lápvidékén ütötte fel a fejét, és amelyből még egyetlen korábban indított expedíció sem tért vissza.

Titokzatos és fojtogató atmoszférájú scifi, ami legalább annyira zavarba ejtő, mint amennyire gondolatébresztő.

Kockázatos vállalás az Annihilation, de az Ex Machina forgatókönyvíró-rendezőjétől nem is vártam kevesebbet. Most azonban nem saját anyagból dolgozott, hanem Jeff VanderMeer Déli Végek-trilógiájának kezdő darabját adaptálta, és ezzel el is értünk az első kérdésig: képes-e megállni önmagában a film, ha esetleg nem készül hozzá folytatás? Bár nem olvastam, mégis a könyvsorozat létezésének ismeretében ültem le a film elé, és azt hiszem, nem spoiler, ha elárulom, az Annihilation egy kerek egész. Az már más kérdés, hogy szinte semmire sem ad választ, csupán elülteti a nézőben a gondolatok magvait, és hagyja, hogy elburjánzanak benne. Épp ez jelenti a kockázatot, mégpedig azért, mert ez rendkívül megosztóvá teszi a végeredményt. Nem azzal van a gond ugyanis, hogy elég intelligensnek érzi a nézőt, avagy sem, egyszerűen csak nem ad elég kapaszkodót. Ahogy a tudóscsapat egyre mélyebbre hatol a Vibrálásba, úgy kerülünk mi, nézők is egyre mélyebbre a gondolataink örvényében, és vajmi kevés esélyünk van az egyértelmű válaszokra. Ez a film talán legnagyobb hibája, de nem az egyetlen.

Mert már megint miféle tudósok azok, akik bármilyen védelmi felszerelés nélkül hatolnak be egy ismeretlen burokba, ahonnan még senki sem tért vissza korábban? Komolyan senkinek sem jutott eszébe a hazmat suit ehhez az expedícióhoz, de egy flashback vallatás miatt azért mégis belebújunk? Ez nem egyszerűen illogikus, ilyen nincs, és kész. És amellett se mehetünk el szó nélkül, hogy szinte teljes egészében hiányoznak a motivációk és az ok-okozati összefüggések. Nem tudjuk, a szereplők mit miért tesznek, csak megteszik, mintha valami belső kényszer hajtaná őket, de ehhez sem kapunk támpontot, csak tippelhetünk. Pedig a főhőst alakító Natalie Portman szokásához híven lenyűgöző alakítást nyújt, és partnerei sem vallanak szégyent, azaz a rendezői instrukciók nagy valószínűséggel a helyükön voltak.

Ismeritek az érzést, amikor valami titokzatos dolog a felfedezés ígéretével kecsegtet, de amikor átlendültök a holtponton, ahonnan már látnotok kellene a fényt az alagút végén, nem, hogy a világosság szikráját nem látjátok, de a sötétség is csak egyre mélyül, míg végül biztosak lehettek benne, hogy magatokra lesztek hagyva? Így húzza ki az ember lába alól a talajt az Annihilation is, lassan, megfontoltan, mintha eleve ez lett volna a célja. A nyomasztó atmoszféra kíváncsivá tesz minket, ez hajt egészen a végkifejletig, de aztán ott maradunk lógva a megválaszolatlan kérdéseinkkel, és a felfedezés be nem váltott ígéretével. De akkor miért nem hagy nyugodni a gondolat, hogy talán nem is volt szükség egyértelmű válaszokra? Hogy talán az elsődleges cél a néző bevonása a történetbe, és a szándék nem több a gondolkodásra való serkentésnél? Nem tudom. Csak egy valamiben vagyok biztos, mégpedig, hogy nagyon megdolgozta az agyamat a végeredmény, mégsem vagyok képes dönteni róla sem pro, sem kontra. De még arról sem, hogy ez most jó dolog-e vagy rossz. Azt szoktam mondani, hogy bizonyos produktumok nem valók mindenkinek, de azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy az Annihilation esetében ez hatványozottan igaz.