Felhőkarcoló (Skyscraper)

Will Sawyer, FBI ügynök (Dwayne Johnson) egy akció során olyan súlyosan megsérül, hogy egyik lábát amputálni kell. Bár felépül, de nem képes már fegyvert fogni, ezért biztonsági szakemberként kezd dolgozni. De még éppen, hogy csak megkapja a világ legmagasabb épületének felügyeletét, amikor terroristák foglalják el a felhőkarcolót, és felgyújtanak egy teljes emeletet. Will családja azonban pont az épületben tartózkodik, a férfi pedig mindent megtesz, hogy megmentse őket.

Annak ellenére, hogy Dwayne Johnson (mint általában) a létező összes közösségi médiás felületen nyomta a promóciót, nem vártam sokat ettől a filmtől. Nagyon hangsúlyozta, hogy ez végre egy hiánypótló az egyre egyhangúbb nyári blockbuster szezonban, nem folytatás, nem előzményfilm, és legfőképp nem képregény adaptáció, hanem egy önálló, eredeti ötlet. Talán egy kissé túl is tolta a dolgot, mert bár tényleg igaz rá, hogy önálló, de eredetiség, az nem sok van benne. És hát az is igaz, hogy a megfelelő élvezeti szinthez jobban járunk, ha az agyunkat a vetítőtermen kívül hagyjuk. Innen szép nyerni? Még szép! Mármint az amputált lábú Szikla egy óriás daru tetejéről beugrik egy terroristák által megszállt, lángoló épületbe. Hogy lehetne ez rossz?

És nem is az. Talán éppen ezért csodálkozom az 5.9 pontos imdb ratingen. Vagy azért, mert egész egyszerűen én baromi jól szórakoztam. Tény, hogy kiszámítható a történet, és az is elég egyértelmű, hogy milyen alapanyagokból nyúlták az összetevőket, de annyira sodró a lendület, hogy nemigen érdemes fennakadni holmi csipcsup apróságokon. Ezt pedig még csak nem is a Dwayne Johnson iránt érzett rajongásom mondatja velem (még mielőtt), bár úgyszintén tény, hogy barátunk karizmája jelentős mértékben hozzájárul az élvezhetőséghez, nélküle ez nagy valószínűséggel egy B-kategóriás mozi lenne. Na meg aztán az sem mellékes, hogy Johnson szívvel-lélekkel (és a Seven Bucks nevű produkciós cégével) benne van a projektben.

További tény, hogy cseppet sem burkoltan az ázsiai piac volt a fő célcsoport. A helyszín: Hong Kong, több ismert, vagy kevésbé ismert ázsiai színész is feltűnik, akár nagyobb szerepben is, az eredeti hangsávban szokatlanul sok a kínai szöveg (egy mondatot még Johnson is megtanult a szerep kedvéért). Szerintem persze mindez huszadrangú kérdés, de a finnyás amerikaiaknak lehet, hogy nem tetszett a döntés, pedig az ég világon semennyit sem vesz el a szórakoztatási faktorból.

Na persze úgyszintén tény, és egy ponton túl elképzelhető, hogy mosolyt csal a néző arcára az a lehetetlennel határos mennyiségű esemény, amibe a főhős keveredik. Az óriásdarus manőver még csak hagyján (szándékosan használtam a fenti, túlzó plakátot, a filmben ez a jelenet sokkal hihetőbb), hogy úgy mondjam: van ott még, ahonnan az jött. A sztori nagy része egyetlen éjszakát ölel fel, azonban a 100 perces játékidő annyira sűrűn adagolja az akciójeleneteket, ami már-már a 24 szintje.

Időnként megesik velem, hogy nem egy adott filmre vágyom, csupán egy érzésre, amit legtöbbször megfogalmazni sem tudok, legfeljebb körülhatárolni. Ilyenkor általában 50% esélyem van a sikerre, a Skyscraper stáblistája alatt azonban megint olyan voltam, mint a szomszéd kisgyerek a triciklijén a Hihetetlen család-ból. Néha ennyi is bőven elég.