I Think We're Alone Now

Ismeretlen katasztrófa tizedelte meg az emberiséget. Del (Peter Dinklage) egy isten háta mögötti, valaha ezeregynéhányszáz lakosú kisváros egyetlen túlélőjeként tölti napjait; leginkább takarít. Eltemeti a halottakat, kitakarítja a házaikat, elviszi, amit hasznosítani tud. Mindenki másképp dolgozna fel egy ilyen katasztrófát, Del a hétköznapok rendjében keres kiutat a káoszból. Egészen addig, amíg bele nem csöppen az életébe a fiatal Grace (Elle Fanning).

Posztapokaliptikus környezet, Peter Dinklage, Elle Fanning. Engem ez így megvett kilóra. Legközelebb majd jobban vigyázok.

Az I Think We're Alone Now hangulatában és elemeiben nagyon hasonlít egy másik darabra a közelmúltból. Azonban inkább tűnik egyfajta másolatnak, semmint igazán eredeti ötletnek. És bár a játékidő meglepő módon csak másfél óra, többnek érződik és kell hozzá némi befogadókészség. A film első harmadában ugyanis nem látunk mást, mint hogy Del házról házra jár, először egyedül, majd másodmagával, rendet tesz a könyvtárban, ahol lakik, pecázni megy a közeli tóra, hogy aztán a lánnyal együtt elfogyasszák, amit fogott, és ehhez hasonlók. Csupa hétköznapi, urambocsá unalmas dolog, nem is túl izgalmasan, vagy neadjisten szépen bemutatva. Reed Morano, rendezőnő nem nyújt semmit, amivel érdekessé tehetné a néző számára a látottakat (pedig eredetileg operatőr, szóval érthetne hozzá), de az igazat megvallva Mike Makowsky forgatókönyve sem hagy sok teret erre. A szereplőkről ugyanúgy nem tudunk meg semmit, ahogy az alapfelütésről sem. Del szájából csak annyi hangzik el, hogy Grace felbukkanása előtt sokkal kevésbé érezte magát egyedül, mint amikor még népes volt a kisváros, a lány azonban még ennél is tartózkodóbban fogalmaz önmagáról; egész pontosan semmit sem mond el.

Na persze mindez eszköz is lehet, egyfajta alkotói látásmód, és egy darabig én is így gondoltam, mert időnként, egy-egy kép erejéig felvillan a halvány remény, hogy több van a dolgok mögött, de ezekből egy sem bontakozik ki. És akkor egyszer csak megérkezik a feszültség, hirtelen minden baljóslatú lesz, fojtogatóvá válik a hangulat, hogy az utolsó harmadra némi választ is kapjunk, de egyrészt addigra már a legtürelmesebbeket is elveszíti a film, és legfeljebb csak a kíváncsiság marad meg, hogy ugyan mire fut ki ez az egész, másrészt pedig a válaszok, nos, hogy úgy mondjam, finoman szólva sem kielégítőek. A cím azonban legalább értelmet nyer az utolsó képsorokkal, de persze addigra már az sem számít igazán.

Furcsa kettősséget teremtett bennem a film. Az ég világon semmit sem kaptam azért a másfél óráért, amit belefeccöltem, ugyanakkor valahogy mégsem érzem elvesztegetett időnek. Na persze ez utóbbihoz nagyban hozzájárul Peter Dinklage tehetsége, de persze Elle Fanning sem okoz csalódást. Csak hát mindez kevés a boldogsághoz, mert ennél jóval többet vártam. Mondom, legközelebb majd jobban vigyázok.