Nincs abban semmi szokatlan, ha egy fiú (Dan Futterman) feleségül akar venni egy lányt (Calista Flockhart). Még akkor sem, ha a lány apja konzervatív szenátor (Gene Hackman), egész pontosan az erkölcsrendészeti koalíció oszlopos tagja. Talán még az sem okozna problémát, hogy a fiú apja (Robin Williams) meleg, azonban, ha ennek tetejébe egy transzvesztita klubot üzemeltet Miamiban, és a partnere (Nathan Lane) a főattrakció sztárja, nos az már egy "kissé" túlmegy a tűréshatáron.
Régen minden jobb volt? A vígjátékok biztosan. Pedig ez is csak egy remake, még ha nekem volt szerencsém a színpadi verziót is látni, és úgy is zseniális. Vagy, ahogy aktuális mozipartnerem megjegyezte a stáblista alatt: hiánypótló.
Ráadásul több szempontból is az. Egyrészt azért, mert manapság már nemigen készülnek ilyen vígjátékok, sőt akkoriban az, hogy központi motívumként használják a homoszexualitást, már-már forradalminak számított. Másrészt pedig mint tévedések vígjátéka, igazi klasszikus, és mint ilyen, a helyzet- és jellemkomikumra épül, ehhez azonban elengedhetetlen a megfelelő casting (manapság ez is ritkán jön össze). És rólam aztán lehet tudni, hogy ritkán mondok ilyet, de a szinkron is zseniális, annak ellenére, hogy Robin Williams ezúttal Tordi Géza hangján szólal meg.
De ne szaladjunk ennyire előre, nézzük inkább a film talán egyetlen nagyobb hibáját: Dan Futterman és Calista Flockhart kettőse külön-külön még mondjuk, hogy működőképes, de amikor együtt vannak, szinte nulla a kémia közöttük. Nem látjuk rajtuk, hogy szerelmesek egymásba, sőt azt sem, miért ragaszkodnak ennyire foggal-körömmel az esküvőhöz. Nem tudom, hogy a forgatókönyv ezen része egyszerűen csak gyengébbre van megírva, nem kaptak megfelelő instrukciót a rendezőtől, vagy szimplán csak nem játszanak jól, esetleg mindez együtt, de hiába lennének ők a középpontban, nem teszik átélhetővé a helyzetüket.
Ha nekiállnék nagyítóval keresni, nyilván megtalálnám, hol lóg ki még a lóláb, de egyrészt minek, másrészt pedig minden más annyira szórakoztató, hogy ha van is hiba, nem feltétlenül tűnik fel. Ez pedig a már emlegetett casting, de leginkább Robin Williams és Nathan Lane érdeme. Ők ketten tényleg egy párnak látszanak, olyanoknak, akik már leéltek együtt néhány évtizedet, kezelik egymás gyarlóságát, hisztijét, de kitartanak egymás mellett a válsághelyzetekben is. És mivel ebből nem kevés akad a játékidő alatt, így a gyarlóság és a hiszti is a tetőfokára hág. Azonban a szó legszorosabb értelmében mindent megtesznek azért, hogy a fiuk boldog legyen. És itt jön ki leginkább az, hogy ki mennyire jó színész. Mert a vásznon Armand és Albert Goldmant látjuk, akik véletlenül pont úgy néznek ki, mint Robin Williams és Nathan Lane. Túlzás nélkül mindketten zseniálisak a szerepükben, együtt és külön is. Gene Hackman persze Gene Hackman, remek karakterszínész, még ha jelen esetben mellékszerepre is van "kárhoztatva", ettől még emlékezetes tud maradni. Azonban az i-re a pontot Hank Azaria teszi fel. A beszédstílusa, a gesztuskészlete, illetve ahogy kinéz, egész egyszerűen minden vásznon töltött pillanata aranyat ér.
A The Birdcage egy olyan film, amit az elmúlt 20 évben elővettem már párszor, de hiába tudom szinte kívülről, mégis minden alkalommal ugyanazt a hatást éri el. A felhőtlen szórakozás, ez az, amit garantál az első pillanattól az utolsóig. Nyilván nem 100%-os a tétel, miszerint régen minden jobb volt, az viszont biztos, hogy ez a film újabb 20 év múlva is ugyanilyen szórakoztató lesz.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.