Amikor a 10 éves Lewis (Owen Vaccaro) szülei váratlanul meghalnak, a fiú kénytelen a nagybátyjához (Jack Black) költözni. Jonathan bácsiról azonban elég hamar kiderül, hogy nem egyszerűen különc, hanem a szomszédjával (Cate Blanchett) együtt igazi, hús-vér varázslók, és a házban, amelyben a nagybácsi él, semmi sem az, aminek látszik. Egy nap azonban Lewis talál egy régi könyvet, és véletlenül visszahoz vele a halálból egy rettegett mágust, aki el akarja pusztítani a világot.
Aranyos, de minden eredetiséget nélkülöző családi fantasy, amolyan Harry Potter-pótlék. 100 percnyi, egyszernézős kikapcsolódás.
Gondolkodtam, hogy egyáltalán megnézzem-e a filmet, és nem csak azért, mert amikor szembejött, még csak eredeti nyelvű felirat volt hozzá, és aggódtam, vajon elég lesz-e a szegényes angoltudásom (elég lett, még mielőtt). Azért gondolkodtam rajta, mert valahogy nem voltak jók az előjelek. Aztán végül nem csak egy külső ráhatás miatt ültem le elé, hanem Cate Blanchett és Jack Black személye miatt is. És ez ügyben maximálisan igazam is lett: ők ketten (de leginkább utóbbi) a hátukon cipelik a filmet, miattuk és általuk válik szerethetővé, és ez az érzés majdnem végig ki is tart.
Két nagyobb gond van a filmmel ugyanis, de egy tőről fakadnak: a Kyle MacLahlan által alakított gonosz papírvékonyra van megírva, és az úriember sem teszi oda magát azért, hogy ezt kompenzálja, így a figurája legalább annyira komolyan vehetetlen, mint a film utolsó felvonása. Senki sem hiszi el, hogy ő egy nagy hatalmú varázsló, ehhez nem elég a figurához kapcsolódó alapozás sem, így viszont hiteltelenné válik az ördögi terv. Tökéletesen borítékolható, hogy nem sikerül véghez vinnie, amit akar, és bár nem a felnőttek az elsődleges célcsoport, nem tudom, a gyerekek ezt beveszik-e. De nem mondtam igazat, mert a filmnek van egy harmadik hibája is, és ez sajnos a másik kettővel egyenértékű, nevezetesen a főhőst alakító Owen Vaccaro, aki annyira semmilyen, hogy rossz nézni. Nem tudunk együtt érezni vele, így viszont elvész az azonosulás lehetősége is, és képtelenek leszünk izgulni érte.
Cate Blanchett és Jack Black azonban mindent megtesznek, hogy kamatostul kárpótolják a nézőt a felsorolt hibákért. Előbbi gyakorlatilag kisujjból rázza ki a karaktert, és tökéletes is a különc boszorkány szerepében, utóbbi pedig a szokásos harsány stílusát némiképp őrlángon égetve válik emlékezetessé. Remek dialógusokat is kaptak persze, így külön-külön is szórakoztatóak, együtt meg pláne. Tisztes iparosmunka a The House with a Clock in It's Walls, de semmi több. Nem varázsol el igazán, azonban bő másfél órára minden további nélkül képes kikapcsolódást nyújtani, ha hajlandóak vagyunk némi engedékenységre, és nem bánjuk, hogy gyakorlatilag nincs olyan dizájnelem, ami ne lenne ismerős valahonnan. Habár, ha azt vesszük alapul, hogy Eli Roth, rendező eddig csak trancsír-horrorokat készített, ebből a szempontból meglepően jónak is mondható a végeredmény.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.