Húzós éjszaka az El Royale-ban (Bad Times at the El Royale)

Azt ismeritek, amikor az énekesnő (Cynthia Erivo), a pap (Jeff Bridges), a porszívóügynök (John Hamm) és a hippi csaj (Dakota Johnson) bemennek a hotelba? Nem? Akkor elmondom.

Illetve nem is én, egyrészt, mert Drew Goddard forgatókönyvíró-rendező sokkal jobb történetmesélő, mint én valaha is leszek, másrészt, mert higgyétek el, amikor azt mondom, ahol más filmek már rég elérték a csúcspontot, a Bad Times at the El Royale még bőven tartogat meglepetéseket.

A spoilerfóbiás talán túl erős kifejezés, de szándékosan nem mondok többet a sztoriról, ez pont az a típusú film, amiről legjobb, ha nem is tudunk semmit (erről majd még lesz szó), a magam részéről amúgy is szeretem meghagyni a felfedezni valót a nézőnek, rengeteget hozzá tud tenni az élményhez. Ahogy a hibátlan casting, és a szintén remek zenei aláfestés, a fantasztikus képi világ, és kamerabeállítások már csak hab a tortán. Na persze a megfelelő színészválasztás önmagában még nem feltétlenül lenne elég, azonban itt olyan dialógusokat kaptak, hogy gyakorlatilag egytől-egyig lubickolnak a szerepükben. Ez alól talán csak Dakota "Fifty Shades" Johnson a kivétel, aki minden előítéletem ellenére jól játszik, de nem látszik rajta, hogy igazán élvezné, mintha csak munkaként fogná fel. Na persze lehet, hogy ez is csak amolyan prekoncepcióból fakadó kivetítés a részemről. Ellenpéldaként azonban álljon itt Chris Hemsworth (aki még egy ilyen tőle szokatlan szerepben is remekel), és az ő skandináv félisten típusú felsőteste, amit egy kissé indokolatlanul túlhangsúlyoznak. Tévedés ne essék, értem én, hogy a női nézőknek is jár a szemcukor faktor, ebben legalább annyira nem találok kivetnivalót, mint ahogy az említett anatómiai sajátosságban. A gondom az, hogy egy ponton túl öncélúvá vált. Vagy csak nem én vagyok a célközönség, és ha teszem azt, Dakota Johnson másodlagos nemi jellegeit mutatták volna ennyit, most egy női blogger írna helyettem valami hasonlót.

De, hogy miért is jó, ha a fenti minimális tartalomismertetőn kívül nem tudunk semmit? Azért, mert amíg első nagyjátékfilmjében (The Cabin in the Woods) Drew Goddard csak a műfaji sajátosságokkal játszadozott, addig itt a nézővel teszi ezt. Információmorzsákat hint el, hogy legyen valamilyen elképzelésünk, hogy aztán rá kelljen eszméljünk, az orrunknál fogva vezettek minket. Újra és újra. Minden szereplőről újabb rétegek derülnek ki, de a direktor végig a kezében tartja a gyeplőt, ami elképesztő rutinról és profizmusról tesz tanúbizonyságot. Ez az, ami egyre inkább a képernyő elé szegezi a nézőt, fejben visszapörgeti az előzményeket, és lehet, hogy utólag itt-ott megbicsaklik a narratíva, lehet, hogy pont emiatt el is veszíti a közönség egy részét, de szerintem a rendező nem is tökéletességre törekedett, és nem is arra, hogy mindenkinek tessen. Nem, hogy nem nézi hülyének a nézőt, hanem épp ellenkezőleg, feltételezi róla az intelligenciát, hogy képes annyira figyelni, hogy össze tudja illeszteni a kirakós darabkáit, én pedig becsülöm ezért.

Az ilyet szoktam én úgy nevezni, hogy tartalmas szórakozás. Talán kicsit túl sok a majdnem két és fél órás játékidő, azonban, ha elkap bennünket a ritmus (engem igen hamar beszippantott), akkor bizony nemigen fogunk unatkozni. Nem lesz tökéletes, de profi, az első pillanattól az utolsóig.