Oké, mindenki ismeri a sztorit, de vegyük át még egyszer: Peter Parkert megcsípi egy radioaktív pók, melynek következtében szuperképességekre tesz szert. Ő lesz Pókember, aki segít a bajba jutottakon, és megmenti New Yorkot újra és újra. És bár nagyon, de nagyon sokszor padlóra kerül, mindig képes felállni onnan, mert tudja, hogy szükség van rá, tudja, hogy a nagy erő nagy felelősséggel jár. De mi van akkor, ha Kingpin egy önös érdektől hajtva kinyit egy portált, ami miatt a párhuzamos univerzumok szuperhősei átzuhannak a mi dimenziónkba. Mert ha Pókember nem tudja idő előtt hazajuttatni újdonsült alteregóit és bezárni mögöttük a dimenziókaput, minden és mindenki halálra van ítélve, minden ismert univerzumban.
Két órányi elképesztően kreatív szórakoztatás egy olyan stúdiótól, akinél a barátságos és közkedvelt hálószövő enyhén szólva is hányatott sorsúnak mondható.
DE....és a fenébe is, nehezemre esik ezt leírni, mégis muszáj. Mert a sztori nagyon nehezen indul be, és egész addig elég nyögvenyelős, amíg meg nem érkeznek a Pókember-alteregók. Nekem, aki csak hírből ismertem Miles Morales eredettörténetét, túlságosan is elnagyoltnak és véletlenszerűnek hatott. Az egyik oldalon ott volt, hogy bár a karakter afro-latin származású, ezt nem nyomják a néző arcába, mert fontosabb a figura önbizalomhiánya, illetve a kapcsolata az apjával és a nagybátyjával. Ezek mind szépen fel vannak építve, jó a karakterív, és hatásosak az ehhez kapcsolódó érzelmi csúcspontok. Azonban maga a pókcsípés totál random. Semmit sem tudunk meg a pókról, vagy arról, hogyan és miért került pont akkor és oda. Bármennyire kész tényként kezeli a forgatókönyv a sztori ismeretét, sőt még poénforrásként is képes használni (erre próbáltam utalni a tartalomismertetésben), ez a rész valahogy mégis kimarad. Értem én, hogy a végeredmény szempontjából nincs jelentősége, azonban kétszer ugyanaz nem történhet meg ilyen rövid idő alatt bármiféle magyarázat nélkül.
És ugyanez a véletlenszerűség mondható el az ellenfelekre is Kingpin kivételével. Ő a kötelező, tényleges gonosz karakter, a többiek viszont csak a kalapból vannak előrángatva, mintha sorszámot húztak volna. Szintén értem, hogy ha már Pókember-sztori, akkor kell bele néhány ikonikus ellenlábas is, de így olyan hatása van, mintha az írók csak azért rakták volna bele őket, mert megtehetik, nem pedig azért, mert szerves részét képezik a történetnek. Kingpinben számomra az egyetlen zavaró elem a kinézete volt, de az egyszerű dizájndöntés egy 1986-os Frank Miller képregény alapján (Daredevil: Love and War), szóval nemigen lehet belekötni. Ellenpéldaként magát a rajzstílust tudom felhozni (mert ez tényleg inkább tűnik rajznak, mint renderelt animációnak), ami szintén vagy bejön valakinek, vagy nem; szerintem gyönyörű. És nem csak azért, mert életre kelt képregénynek hat a végeredmény (mintha a képkocka sebesség is lassabb lenne, mint amihez az emberi szem szokott), hiszen nyilvánvalóan ez volt a cél. Ami nekem tetszett, az Miles Morales világa úgy önmagában, mint ötvözve a különböző dimenziókból átjött hősökkel, akiknek nem csak önálló egyénisége van, hanem a megvalósításuk is különböző, mégis remekül összeáll a végül.
Bizonyos karakterek a nagy számok törvénye miatt kissé háttérbe szorulnak, de a szűkös időkeret miatt ez normális, főleg úgy, hogy a kétórás játékidő legalább egyharmada nettó alapozás. Végül is érthető, Miles az igazi főszereplő, Peter Parker (illetve Peter B. Parker) itt leginkább a mentor szerepét tölti be, ezt azonban hibátlanul teszi, ez vitathatatlan. Spider-Gwen, Spider-Man Noir, Spider-Ham és Peni Parker mindehhez maximum asszisztálnak (nagyjából ilyen fontossági sorrendben), de abszolút nem arról van szó, hogy el is sikkadnának, vagy végszavazni degradálnák őket. Mint mondtam, mindegyikük külön egyéniség, önálló stílussal, és mint ilyen, simán képesek kitűnni a tömegből, amire az eredeti szinkronlista még rá is tesz egy lapáttal (Nicolas Cage, mint Noir különösen jó, Jake Johnson Peter B. Parkerje azonban gyakorlatilag tökéletes).
Nem fogok olyan jelzőkkel dobálózni, hogy "az év képregényfilmje", túlzónak érezném, és szerintem ti is annak gondolnátok ezek után. A Spider-Man: Into the Spider-Verse egy elképesztően kreatív, főképp a fiatalokat megcélzó animációs film, egy kissé döcögős sztorival és a kor divatjához igazodó zenével. Ennek okán simán újranézhető, ha másért nem, hát azért, mert rengeteg rejtett utalás, kikacsintás van benne (meg egy hibátlanul elhelyezett, egyszersmind szívszorító cameo), és még a negyedik falat is ledöntik, de messze nem tökéletes. Rajongóknak azonban tudom ajánlani, mert jó eséllyel valami olyat láthatnak a vásznon, amire eddig még nemigen volt példa. Hogy ez pozitív vagy negatív előjellel értendő, azt persze mindenki döntse el maga, a befejezést pedig a film is nyitva hagyja, teret adva az esetleges folytatásnak (a stáblista utáni jelenet ezt pluszban ki is hangsúlyozza).
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.