Sorozatajánló rovat: Sons of Anarchy

Vérrel és mocsokkal átitatott királydráma, az emberi lélek legmélyebb bugyraiban tett utazás.

A címbeli néven futó motorosklub hétköznapjait követhettük nyomon 7 évadon át, de a szereplők egytől-egyig antihősök, tevékenységük prostitúcióval, fegyverkereskedelemmel, droggal, és az ezekhez kapcsolódó erőszakkal, valamint belső viszályokkal van átitatva.

Nem titkoltan az egyik kedvenc sorozatom volt. Nem a fent említett témákkal hozott lázba, hanem azzal, ahogy Kurt Sutter író-rendező az egész koncepciót felépítette. Igen, voltak felesleges mellékszálak, és volt időhúzás is bőven, de a végére olyan keretbe helyezte az egészet, amire részemről mindenképp érdemes volt várni.

És azt hihetnénk, hogy 7 szezon alatt már volt időm hozzászokni az érzelmi hullámvasúthoz, hogy a bőröm is vastagabb lett. De az igazság az, hogy bizonyos dolgok bármennyire is előreláthatóak voltak, akár már régóta, minden évadban sikerült feltörölni velem a padlót.

Nézzük a pozitívumokat:

A színészek egytől-egyig kiválóan teljesítenek, még a mellékszereplők, és a vendégsztárok is (a teljesség igénye nélkül: Danny Trejo, David Hasselhoff, Walton Goggins, Peter Weller, Marilyn Manson, sőt, még Sonny Barger, a Hell's Angels egyik alapítója, és Stephen King is beugrott egy cameo erejéig). Kirészletezhetném, hogy kit miért kedveltem, de az a helyzet, hogy ha kedvenc karaktert kellene választanom, nagyon nehéz dolgom lenne. Higgyétek el, hogy mindenki remek.

Akit viszont külön kiemelnék, az egyrészt a főhőst, Jakson "Jax" Tellert alakító Charlie Hunnam. Kirí a többiek közül, változást akar, és végül igazi vezető lesz belőle. Az öltözékével (lógó gatya, fehér sportcipő, póló) inkább hasonlít egy wannabe-rapperhez, mint igazi motoros vagányhoz, de nyilván ez is csak a kívülálló mivoltát hivatott hangsúlyozni. Viszont amit színészileg ez a fickó véghez visz a vásznon, azt nehéz szavakba önteni. Már az első részekben is jó volt, de 7 év alatt rengeteget fejlődött. Megfelelő szerepválasztásokkal (és nem az ilyen Pacific Rim-félékre gondolok) még élvonalbeli színész is válhat belőle.

A másik kivétel pedig a Jax anyját, Gemmát alakító Katey Sagal (nem mellékesen ő az alkotó, Kurt Sutter felesége). Ez a karakter messzebb már nem is lehetne attól, amiben eredetileg megismertem a színésznőt, nevezetesen Peggy Bundy-étól. Ha valakiről, hát Gemmáról nyugodtan meg lehetne mintázni a sz*rkeverő manipulátor szobrát. Olyan asszony ő, aki anyatigrisként védelmezi a családját, akikért mindenre képes. És amikor azt mondom: mindenre, akkor azt a szó legszorosabb értelmében gondolom. Semmitől sem riad vissza, és nagyon hamar eljár a keze. És Katey Sagal egyszerűen pazar alakítást nyújt. A kicsit furcsa arcberendezése, és 60 éves kora ellenére is elképesztően dögös tud lenni, de legalább ennyire veszélyes is. És baromi jól áll neki a karakter.

Egy-két kivételtől eltekintve remek a zeneválasztás, a kezdő vagy záró montázsok alatt csakúgy, mint az egyes epizódokban. Mind nagyon passzolnak a hangulathoz. Fantasztikusak a dialógusok, bármennyire is melodramatikusak néha, abszolút nem életidegenek, igazi kemény szavak, kemény férfiak/nők szájából. Elsőosztályú a kamerakezelés, szép, hosszan kitartott snittek a megfelelő pillanatokban, vagy épp gyors vágású akciók, ha arra van szükség.

De negatívum is akad:

Például a már említett felesleges mellékszálak, és időhúzások. Nem mennék bele részletekbe, de eleve már az első évadban kell három-négy rész, hogy rákapjon az ember, viszont ennyi idő ahhoz is elég, hogy azt mondhassuk: ez dögunalom, nem nézem tovább. Az utolsó évadban például Jax kisfiának sztoriját untam halálra, és bár az egyik legjobb cliffhangert eredményezi végül, ahhoz az epizódzáróhoz 10 rész kellett. Magyarán 10 részen keresztül szinte minden epizódban volt ebből a szálból egy adag. Tévedés ne essék, a végkifejlet remek húzás volt, csak az odáig megtett út volt dögunalom.

Meg aztán bármennyire is szépen felépített, keretes lett a vége, az utolsó pillanatok bűngyenge CGI-megoldása nagyon sokat rontott az összképen. Nem az egészen, de az a bizonyos pillanat sokkal hatásosabb lett volna, ha nem lóg ki ennyire a lóláb.

Nem mondom, hogy tökéletes, mert messze nem az. Megvannak a maga hibái, de az élmény sok mindenért kárpótol. Feltéve, hogy valaki kedveli az ilyesfajta lassan hömpölygő történetmesélést, nem kevés szívbemarkoló érzelmi csúcsponttal, és persze nem viszolyog a nyers brutalitástól, ami az egész sorozatra (de az utolsó etapra különösen) jellemző. Én a magam részéről mindenképpen csak ajánlani tudom.

És ugyan állandó vesszőparipám, az eredeti nyelv, de itt megint csak felhívnám a figyelmet arra, hogy mennyi és milyen nyelvjárásokat és akcentusokat hallani a sorozatban: ír, skót, latin és afroamerikai közegben játszódik a történet, szóval ezt vétek szinkronosan nézni. Ráadásul belehallgattam a szinkronba is még az első szezon elején, és borzasztóan oda nem illőek a hangok, ráadásul néhány szereplő nevét is lefordították teljesen feleslegesen.